Egy vas­tüdőben fekve próbálta átélni, milyen lehetett a gyermekbénulás idején élni ezzel a géppel. „Az ember egyáltalán nincs ura a saját légzésének. Akkor lélegzel be, amikor a gép belélegeztet, és akkor fújod ki, amikor a gép kifújatja. Ha megpróbálod felvenni a saját ritmusodat, szuszogás és enyhe pánik lesz a vége, amíg végül alkalmazkodsz.” Bár egy teljes éjszakát tervezett, végül csak hét-nyolc percig bírta a szorító vákuumot.

A könyv központi témája a regeneratív orvoslás, amely a sérült sejtek, szövetek és szervek pótlására vagy újratermelésére törekszik. Roach Kínába is ellátogatott, ahol a ClonOrgan nevű biotechnológiai cég genetikailag módosított sertéseket tenyészt, hogy szerveik alkalmasabbak legyenek emberi átültetésre. Erről így számolt be: „Tudnom kellett volna, hiszen a helyet ‘kijelölt kórokozómentes létesítménynek’ hívják, én pedig egy nagy halom kórokozó vagyok. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogom megsimogatni őket, de azt hittem, legalább bent lehetek, nem pedig a folyó túlpartjáról nézem az épületet.”

A xenotranszplantáció, vagyis az állati szervek emberbe ültetése a kutatók szerint öt-tíz éven belül rutinszerűvé válhat. A szerző ugyanakkor az őssejtkutatást tartja a legígéretesebb területnek: „Például valakinek a véréből vissza lehet állítani a sejteket egy olyan állapotba, ahol pluripotensek, vagyis utasíthatók arra, hogy bármilyen sejtté váljanak. Folyik munka dopamintermelő idegsejtekkel Parkinson-kóros betegek számára, és nagyon izgalmas kutatások zajlanak a hasnyálmirigy-szigetsejtekkel a cukorbetegség kezelésére.” – idézi a Mirror.

Roach könyvében a protézisek világát is bemutatja. Bár a sajtó gyakran a bionikus, agyi impulzusokra reagáló kézprotézisekről ír, a szerző egy amerikai amputáltakat tömörítő konferencián azt tapasztalta, hogy a legtöbben egyszerűbb megoldásokat választanak. Mint mondta: „Sok nagyszerű fejlesztés történt a lábprotéziseknél, mikroprocesszorokkal, amik megtanulják a járást. De amikor részt vettem az amputáltak éves konferenciáján, nem láttam senkinél ilyen bionikus kezet.”

A könyv egyik legmegrázóbb fejezete egy bostoni égési központban játszódik, ahol Roach megismerte az autograft (saját bőr), allograft (más ember bőre) és xenograft (állati bőr, például izlandi tőkehal) alkalmazását. Egy súlyosan sérült páciens története mély benyomást tett rá, és rámutatott, hogy a sebészek és betegeik között hosszú éveken át tartó kapcsolat alakulhat ki. „A sebészeknek gyakran van olyan hírük, hogy kevésbé személyesek, de amikor valakinél harmadfokú égés borítja a test nagy részét, az egy olyan kapcsolat, ami hónapokig vagy akár évekig tartó műtéteken keresztül épül.”

Mary Roach szerint a legnagyobb tanulság az, hogy az emberi testet szinte lehetetlen teljes értékűen pótolni. „Az üzenet számomra az volt, mennyire nehéz olyan pótlást létrehozni, amely felér azzal, amivel az ember született. 200 évnyi orvostudomány és mérnöki munka áll szemben több millió évnyi evolúcióval – ez elég kemény verseny.”