(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.) 

Orbán Viktor volt az egyetlen magas rangú vezető, aki tiszteletét tette Mihail Gorbacsov temetésén. „Sok minden kellett ahhoz, hogy Közép-Európa ember- és vérveszteség nélkül szabaduljon meg a kommunizmustól. Ezek közül az egyik Gorbacsov személye volt” – írta a miniszterelnök.  Soron kívül Kizuhant az ötödik emeletről egy kisgyermek Csepelen

A nyugati vezetők közül egy sem jelent meg. Persze számos részvétet nyilvánító, azonban súlytalan közlemény érkezett tőlük – mindössze ennyire futotta azoktól az emberektől, akik most tönkretehetik a világot Mihail Gorbacsovnak köszönhetően. 

A Szovjetunió utolsó elnöke augusztus 30-án hunyt el hosszú betegség után. Elnöksége alatt ért véget a birodalom, háború nélkül, atomfegyverek kilövése nélkül, anélkül, hogy ellenálltak volna a szétesésnek. 

A nyugatiaknak ez azt jelentette, hogy megnyerték a hidegháborút, bár inkább úgy is mondhatnánk, hogy a Szovjetunió elvesztette azt. Imádták Gorbacsovot, elhalmozták minden földi jóval, kitüntetéssel – amíg élt. 

Lehet vitatkozni Gorbacsov személyéről, érdemeiről (hiszen mégis csak kommunista volt), de megköszönhetjük neki, leginkább mi, itt, Közép-Kelet Európában, hogy nem indított egy felesleges támadást, amelynek megint a Keleti Blokk amúgy is gyászos helyzetben lévő országai lettek volna az elszenvedői. Kivonultak, és hagyták, hogy a korábbi fennhatóságuk alatt szenvedő országok úgy folytassák a dolgukat, ahogy azt szeretnék – vagy ahogy azt lehet az itt maradt lerakatuk és eszméik miatt. 

A Nyugat azonban még ennél is többet köszönhet a Szovjetunió utolsó elnökének. Amíg el lehetett adni, hogy a Hidegháború valójában a kommunizmus (=diktatúra) és a szabadság (=demokrácia) között zajlik, bármit megtehettek – és meg is tettek. 

Ezt a negyven évet pedig jól ki is használtak, és a „szabadság” nevében meghonosították a legújabb utópista eszmét, a woke-ot, amely valójában egyik korábbitól sem különbözik alapjaiban. 

„Szabadságuk nem szabadelvű. Tudományuk önhitt tudatlanság. Emberségük vad és kegyetlen”

– írta Edmund Burke a francia forradalmárokról, de sorai most is igazak és aktuálisak. 

Az Egyesült Államok szinte minden katonai erejét a demokráciaexportba ölte, nem figyelembe véve olyan kérdéseket, mint: mi van, ha valaki nem akar demokráciában élni? Vagy: vajon minden ország, állam, nép, nemzet, társadalom alkalmas arra, hogy a demokráciát rendezzünk be náluk? 

A Nyugat elhitette, hogy a (liberális) demokrácia a legjobb és az egyetlen vállalható rend, mindezt tették a szabadság nevében. Fordítsuk le: a nép egy része uralkodik a többin. Itt jelenik meg az „igazság és többség” dilemmája. Ahogy a miniszterelnök mondja: ha egy demokráciában nem tudsz az igazság mögé többséget rendelni, akkor meg vagy verve. Az pedig, hogy „szabadon” cselekszünk, korántsem jelenti azt, hogy jót cselekszünk.   

De a Nyugatnak a hidegháború alatt arra is volt ideje, hogy mindezt tudatosítsa az emberekben: elhitette a nyugati népek nagy részével, hogy a szabadság a legfőbb érték, és ez úgy fejeződik ki a legjobban, ha mindenki azt teszi, amit szeretne, miközben nem kell tekintettel lennie a törvényekre (igény esetén azokat meg lehet – kell – változtatni), a közjóra (hiszen ami nekem jó, annak jónak kell lennie a köznek is), de még más emberekre sem. 

Az a generáció, amely még élt a régi rezsimben, elhitte, hogy a Nyugat valójában a Szabadság földje, miközben soha nem volt az, ma pedig még kevésbé az. Amíg szemben álltak a szovjetekkel a hidegháborúban, eltanulták tőlük a módszereiket, már tudják, hogyan kell liberális diktatúrát építeni, új múltat írni, elhallgattatni azokat, akiknek a véleménye nem illeszkedik a kánonba. 

A tudomány, amely korábban mindenek fölött állt, ma már érzelmi játékba ment át. Ha én úgy érzem, hogy az nem úgy van, akkor az nem úgy van. Vitatkozni mertél velem? Bántod az érzékenységemet. Tudományosan bizonyított tényeket hozol fel? Rasszista, fasiszta, náci, homofób vagy! (Vajon a kommunista jelzőt miért nem használják?) Meg a tanulmány is az, amire hivatkozol. Kivéve, ha azt mi jóváhagytuk a Párt.. akarom mondani, a Szabadság nevében. (Lásd még: LMBTQ és egyéb betűk, kritikai fajelmélet, stb…) 

Ehhez pedig szorosan kapcsolódik az emberség, vagyis a Morál: Európa tudna mesélni róla, hogy az elmúlt években hogyan próbálták meg (a németek vezetésével) romba dönteni a kontinenst, az orosz-ukrán háborúban pedig egyértelműen megtalálták a számításaikat: bármi, ami orosz, az rósz, és minden, amit ellenük teszünk, az jó. Lehet rombolni. 

Nem tudod fizetni a számláidat? Nincs pénzed kenyérre? Esetleg már nem is lehet kapni a boltokban? Nem tudsz tankolni? Leállhat a tömegközlekedés? Nem baj, hiszen ezzel eltiporjuk az oroszokat – vagy nem. A lényeg, hogy a Morál győzzön. (Nem fog.) 

Azt, hogy az Egyesült Államok és Európa ezeket megtehette az elmúlt évtizedekben, és ma is megteheti, azt a Szovjetuniónak köszönheti, egyrészt a hidegháború miatt, másrészt amiatt, hogy egyetlen puskalövés (atomkilövés) nélkül hirdethetett győzelmet, nem csak katonait, de morálist is, ezzel pedig elhitethette, hogy az egyetlen rend, amelyben lehet, érdemes, kell élni, az a liberális demokrácia. 

A Szovjetuniót felmagasztalni nem szabad, de talán annyit megér Mihail Gorbacsov emlékezete, hogy a Nyugat legalább egy pillanatra megálljon a sírja előtt, meghajtsa a fejét, és emlékezzen arra, hogy mit is köszönheti a Szovjetunió utolsó elnökének, akinek a tevékenysége jelentősen befolyásolta, hogy milyen ma a nyugati világ. Lehetne azon lamentálni, hogy egy másik vezetővel hogy történt volna, de nem érdemes. 

Persze mit is várhatunk olyan vezetőktől, akik hamis morállal átitatott, utópista „vallási” tanokra építő, kereszténység nélküli világot akarnak létrehozni? 

Egyetlen vezető (valóban, a többi nyugati politikusra nem lehet ezt a szót használni) akadt, aki úgy vélte, talán Gorbacsov megérdemel annyit, hogy egy szál virágot a sírjára tegyen: Orbán Viktor.  

Magyarország emlékszik mindenre, a jóra és a rosszra is.