A Ronald D. Moore, Matt Wolpert és Ben Nedivi által megalkotott sorozat az elmúlt évtized egyik legkülönlegesebb, legátgondoltabb és legkarakterközpontúbb sci-fi alkotásává nőtte ki magát – olyan történettel, amely még azok számára is lebilincselő, akik egyébként nem rajonganak a műfajért. A sorozat alapötlete egyszerű, mégis zseniális: mi lett volna, ha az űrverseny soha nem ér véget?

A történet 1969 nyarán indul, amikor a világ a televíziók előtt ülve várja az első holdraszállást. Csakhogy ebben az alternatív történelemben nem Neil Armstrong és Buzz Aldrin, hanem a szovjet Alekszej Leonov teszi meg az első lépést a Hold felszínén – egy hónappal az amerikaiak előtt. Ez a fordulat hatalmas sokk az USA‑nak és a NASA‑nak, amely ettől kezdve minden erejével azon dolgozik, hogy ne csak felzárkózzon, hanem túl is szárnyalja a szovjeteket.

A sorozat így teljesen új megvilágításba helyezi az űrversenyt: a Hold nem csupán politikai presztízscél, hanem az emberiség új határa, amely hosszú távon állandó bázissá válik. A verseny évtizedeken át folytatódik, miközben a Föld politikai és társadalmi változásai is formálják a küldetéseket.

Űrhajósok, mérnökök és családtagjaik

A történet középpontjában mindig a szereplők állnak – űrhajósok, mérnökök és családtagjaik –, akiknek személyes drámái és döntései adják a sorozat érzelmi súlyát. Bár néhány karakter valódi személyekről mintázott, a sorozat nem köti őket a valós történelemhez, hanem hagyja, hogy saját útjukat járják, saját következményekkel.

A sorozat egyik legfontosabb üzenete

A For All Mankind egyik legizgalmasabb aspektusa, hogy megmutatja, milyen lenne a világ, ha a tudományos és technológiai fejlődés nem lassult volna le az űrverseny lezárultával. A sorozatban a technológiai áttörések korábban és gyorsabban érkeznek, és fokozatosan beszivárognak a hétköznapi életbe is – olyan formában, ahogyan azt a múltban elképzelték, nem pedig úgy, ahogyan a valóságban alakult.

A társadalmi változások is felgyorsulnak: miután a Szovjetunió nőt küld a Holdra, az USA kénytelen lépést tartani, különben elmaradottnak tűnne. A sorozat így azt is bemutatja, hogy a technológiai fejlődés önmagában kevés, ha nem jár együtt jogokkal, egyenlőséggel és reprezentációval – jegyzi meg a Collider.

Nem idealizál

A For All Mankind azonban nem idealizál: a haladás gyakran lassú, ellenállásba ütközik, és a politika, valamint a gazdasági érdekek továbbra is meghatározóak. Mégis, a sorozat szerint a csillagok felé tekinteni mindig reményt ad.

A sorozat visszatérésének időzítése különösen találó, hiszen a valóságban is közeledik az Artemis II küldetés, amely négy űrhajóst – köztük az első nőt és az első színes bőrű személyt – küld a Hold körüli pályára. A tervezett indítás február 8‑án esedékes, és ez az első lépés a 2027‑re tervezett új holdraszállás felé.

A For All Mankind így nemcsak szórakoztat, hanem kontextust is ad: miközben új szereplők – Kína, magáncégek, milliárdos űrprogramok – lépnek be a térbe, a sorozat arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk azon, kinek a kezében van az űr jövője, és milyen világot építünk az új korszakban.