(Ez egy szubjektív véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének álláspontját.)

Az ukrajnai konfliktus feltárta rengeteg embertársunk valódi jellemét és érdekeit is. A társadalom legelvetemültebb része, melynek soha nem volt problémája semmilyen vérontással sem, legyen szó végtelen bombázásról, terroristák finanszírozásáról, nők és gyermekek meggyilkolásáról, most azt hiszi, hogy képviselheti az erkölcs és az igazságosság mércéjét. Soron kívül Németh Krisztián visszaemlékezett a Liverpoolban töltött időszakára, Szoboszlairól is beszélt

Amikor az Egyesült Államok bombákat dobott le a világ különböző országaira, és amerikai tankok szétverték ártatlan emberek házait és lakásait, megsemmisítve a vérverejtékes munkájuk árán felhúzott épületeket, minden rendben volt – sőt, ezt egyenesen szükségesnek minősítették és tapsoltak neki.

Amikor amerikai rakétákat lőttek ki szerbiai gyerekszobákra, és amerikai szőnyegbombázással tettek földdel egyenlővé lakótelepeket, ujjongtak és átengedték nekik a légteret. Ezek állítólag békefenntartó műveletek és elkerülhetetlen, feltétlenül szükséges beavatkozások voltak – valószínűleg ugyanígy éljeneztek volna, ha éppen az Egyesült Államok rohanta volna le Ukrajnát.

Ők egyáltalán nem bánják a háborút, hiszen eddig is mintegy isteni folyamatként hivatkoztak rá, védelmezték például a szíriai terroristák legszörnyűbb bűntetteit, akik kislányokat adtak el, hogy szexrabszolgaként éljék le életük hátralévő részét. Feltehetjük a kérdést: mindez vajon miért történt? Nos legfőképpen azért, mert az agresszorok az Egyesült Államok támogatásával harcoltak, akik „felszabadító hadseregként” aposztrofálták magukat.

Ami most Ukrajnában zajlik, mélységesen elítélendő, csupán azt kellene látni, hogy ugyanez a harag nem nagyon volt meg akkor, amikor éppen Nyugat avatkozott be más országok dolgaiba, és próbálta „lerendezni” sokkal brutálisabb vérontással a helyzetet.

A háború a legrosszabb, ami történhet, minden áron meg kellett volna akadályozni, leginkább azért is, mivel jelen esetben két szláv testvérnép gyilkolja egymást. Ugyanakkor fontos látni, hogy az elmúlt években – főleg Krím félsziget annektálását követően – a feszültség egyre fokozódott mindkét oldalon.

Míg Vlagyimir Putyin állandó nyomást helyezett Oroszország nyugati szomszédjára, addig az ukrán vezető politikusok és döntéshozók, akiknek jelentős hányada valóban színtiszta szélsőjobboldali, náci ideológiák hitvallója, Európában példátlan, fasisztoid nyelvtörvényeket hoztak, ellehetetlenítve az Ukrajnában élő kisebbségeket, köztük az oroszokat és a magyarokat is, nem beszélve arról, hogy oligarcháik pénzmosodaként üzemeltették a gazdasági összeomlás szélére sodródott országot.

Megint csak annak lehetünk szemtanúi, hogy amíg Kelet és Nyugat egymással cicaharcot vív, és értelmetlen szankciókkal, közösségi médiában terjengő, ájtatos aggodalommal, hashtagekkel, naiv megszólalásokkal és a társadalom rettegtetésével foglalkozik, mindeközben az egésznek ismét nem a konfliktust generáló, a háború kirobbanása után európai és amerikai villáikba hátsó fertályukat mentő, vérszomjas politikusok isszák meg a levét, hanem az egyszerű, tisztességes polgárok, akik fikarcnyit sem tehetnek a nagyhatalmak hatalmi játékairól.

A szívünk szakadhat meg az ártatlan civil áldozatok láttán – még a legjobb erőfeszítések ellenére sem lehetséges, hogy minden rakéta a megfelelő célba találjon, és azokat semmisítse meg, akik megérdemlik. Nem lehet biztosítani, hogy minden katona – legyen ukrán vagy orosz – helyesen cselekszik, és nem öl meg olyan embert a heves, feszült harcokban, akinek semmi köze az atrocitásokhoz.

A háborút minden esetben el kell ítélni: nem szabad támogatni semmilyen mozgalmat vagy iniciatívát, amely további eszkalálódást idézhet elő, minden áron békés megoldás szükséges, még ha ez utópisztikusan is hangzik.

Legyen szó kárpátaljai magyarokról vagy csak ártatlan, életét normális keretek között élni akaró ukránról vagy oroszról, be kell őket fogadnunk, hiszen egyikük sem azért menekült el hazájából, mert ott szerette volna hagyni szülőföldjét, hanem azért, mert nem kívánt golyófogóként azon az oldalon harcolni, melynek vezérei az elmúlt nyolc évben sorozatosan vegzálták, kisemmizték, egyszerű adófizetőként, már-már törlőrongyként használták.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az éremnek mindig két oldala van, és ha a világot csakis egyetlen perspektívából, a tömegmédia által legyártott, sokszor téves információkkal vegyített féligazságok irányából szemléljük, abba a hibába eshetünk, hogy felülünk egy olyan politikai vonatra, melynek szerelvényeit propagandisták és fizetett, magukat szakembereknek hazudó tényellenőrzők tákolták össze.

Ugyanezt tapasztalhattuk a koronavírus-járvány esetében is. Gondoljunk csak bele, az elmúlt két év során hányszor változott a nagybetűs „Tudomány”, miközben emberek százmillióinak életét tették tönkre nyerészkedő politikusok és nagyvállalatok azzal, hogy hosszú hónapokra bezártak mindenkit, maximalizálva ezáltal saját profitjukat, ellehetetlenítve a kisembereket, rabszolgasorsba taszítva a becsületes vállalkozókat.

Jó hír, hogy az ukrán-orosz háború kitörésével a pandémia mintha eltűnt volna, mivel egyrészt már senkit sem érdekel, másrészt a média minden egyes klikket ki szeretne sajtolni a vérengzésből és a holttestekből – most ez a trendi, hiszen ki olvasna manapság olyan cikket, amiben egy oltatlan, túlsúlyos, idős ember utolsó szavaival vakcináért könyörög?

Egy szó, mint száz: segítsünk a bajbajutottakon, akár adományokkal, akár a határok mentén élelmiszerrel, menedékkel, függetlenül attól, milyen nemzetiségűek, a jelenlegi helyzetben mindenkire testvérként kell tekintenünk. Ne higgyünk a cenzúrázott mainstream minden egyes szavának, és azt is fontos felfogni, bármennyire is hősnek hihetjük magunkat azzal, hogy ukrán zászlós háttérre változtatjuk Facebook-profilképünket, azzal egyrészt senkit sem mentünk meg a háborútól, másrészt megbántjuk azokat a kisebbségieket, akiket állandó atrocitás ért.

Ugyanígy maradjunk távol az orosz állami propagandagépezettől, egyúttal ne engedjünk a szándékosan felkorbácsolt indulatoknak, mivel zsigerből gyűlölni egy több évszázada velünk élő, civilizációnk meghatározó részét képező nemzetet és kultúrát ugyanannyira visszataszító, mint vakon hinni a felbujtó, szenvtelen, pénzhajhász politikusoknak, akiknek az ártatlan emberi élet mit sem számít.