Élet Észak-Koreában I.: Miért döntenek úgy az emberek, hogy elhagyják az országot?
Arra a kérdésre kerestük a választ cikksorozatunk első részében, vajon milyen indíttatásból döntenek úgy az észak-koreaiak, hogy disszidálnak hazájukból.
Arra a kérdésre kerestük a választ cikksorozatunk első részében, vajon milyen indíttatásból döntenek úgy az észak-koreaiak, hogy disszidálnak hazájukból.
Észak-Korea talán a világ egyik legszigorúbb politikai elvek mentén működő állama. A kommunizmus egyik utolsó bástyájának tartott ország az egypárti diktatúra rendszerére épül, melynek élén a megkérdőjelezhetetlen vezető áll, aki a Kim-dinasztia leszármazottja.
Azon kívül, hogy az alapvető személyiségi jogokat sértik a meghozott rendeletek és az ottani törvények, az élelmiszerek hiánya jelenti a második legnagyobb problémát. Mindezek ellenére több millió embernek ez az a hely, ahol a családja, a hozzátartozói, a rokonai, a barátai élnek, így sokszor nehéz szívvel döntenek amellett, hogy a saját egzisztenciájukat hátrahagyva megpróbálkoznak elmenekülni a diktatúrából.
Vajon miért lehet az, hogy a disszidensek túlnyomó többsége nő? Miért hagyják el az országot az aránylag jómódú, magas rangú tisztviselők is, akiknek biztosított a jövőjük? Miért maradnak mégis néhányan az országban, miközben ezrek távoznak jobb élet reményében?
Jelenleg 35 ezer észak-koreai menekült tartózkodik Dél-Koreában. Kínában körülbelül 100 ezer a disszidensek száma, míg az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Oroszországban és Japánban összesen 15 ezren vannak.
A tömeges kivándorlások a 90-es évek közepén kezdődtek, főleg az óriási éhínségek miatt. Az elmúlt évtizedben az emigráció 80%-a javarészt gazdasági okok miatt történt, az utóbbi pár évben azonban legfőképpen a jelenlegi politikai szituáció késztette az embereket arra, hogy búcsút intsenek szülőföldjüknek.
Korábban sokan az életüket kockáztatva keltek át a határokon lévő folyókon, manapság viszont már a sokak által ismert, meghatározott menekülőutakon szöknek meg az országból. A legtöbben a tíz vagy húsz évvel ezelőtt kimenekült családtagjaik után mennek – igaz, hogy van miből megélniük, azonban a hatóságok megfigyelését és az elnyomást maguk után hagyva szabadabb világba vágyakoznak.
Helyileg a legszegényebb régiókból, a Kínával határos Jalu és Tumen folyók mentén lévő településekből szöknek meg az emberek. A disszidensek 80%-a a gyengébbik nemhez tartozik, ez pedig azért van, mert jóval enyhébb büntetésre számíthatnak, ha tetten érik őket, mint a férfiak – őket ugyanis súlyos korbácsolással sújthatják törvényellenes cselekedeten való rajtakapás után.
Természetesen a nők sem maradnak fizikai szankciók nélkül, velük azonban elnézőbben bánnak a hatóságok.
Egy másik lehetséges ok a női menekültek nagyobb arányának magyarázatára, hogy többnyire ők játsszák a kulcsszerepet abban, hogy az észak-koreai feketepiacon, a Jangmadangon keresztül fenntartsák a családjukat. Valószínű, hogy ezek a viszontagságos megterhelések, valamint a felelősségtudatuk szintén hozzájárulhatnak a folyamatokhoz.
Bár az emigránsok túlnyomó többsége a 20-as vagy 30-as korosztályba tartoznak, vannak kivételek is. Jung néni például egy idős hölgy, aki 76 évesen hagyta el Észak-Koreát; lányát követte, aki évekkel ezelőtt érkezett meg Dél-Koreába.
A fia hosszú időt töltött a börtönben, mert segédkezett egy szökésnél. A rácsok mögött elkapta a TBC-t, miközben a gocsoni koncentrációs táborban volt, ezért átszállították a Kangvon tartományban lévő Csune munkatáborba, ahol a betegeket elkülönítik az egészséges raboktól. Sajnálatos módon végül itt érte ő az éhhalál.
Az idős hölgy másik, fiatalabbik lányát, Jung Okot letartóztatták dél-koreai menekültekkel való kapcsolattartás miatt, és kivégezték. Az ő lánya, Jung unokája azonban sikeresen elszökött a diktatúra karmai közül.
A disszidensek 60-70%-a az észak-koreai nép legalacsonyabb társadalmi rétegeiből kerülnek ki. A középosztály a maradék 30-40%-ot, míg a felső osztály a fent maradó 5%-ot teszik ki.
A koreai Munkapárt egykori főtitkára, Hvang Jang-Jop és Észak-Korea nagy-britanniai nagykövete, Tae Jong-Ho például a legmagasabb kasztba tartoztak, mégis az emigráció mellett döntöttek.
Hozzá kell tenni viszont, hogy ezek az emberek általában az elkerülhetetlen büntetéseik elöl menekülnek, ugyanis a politikai tevékenységből összegyűjtött illegális pénzeik és a gazdasági gyarapodásuk miatt komoly szankciók elé kellene nézniük.
A rendes, normális emberek velük ellentétben a saját és családjaik életeit mentik, akik az elnyomás és a rabszolgaság sötét világából szeretnének kiutat találni.
Akkor járhatnak sikerrel a disszidálni vágyó emberek, ha van egy ismerősük vagy kontaktusuk a környező országokban, aki segíteni tud nekik. Sokaknak adott a lehetőségük ahhoz, hogy elhagyják Észak-Koreát, azonban inkább nem teszik és elpocsékolják az életüket – néhányan az alkohol és a drogok nyújtotta mámoros alternatív valóságba mélyülnek.
Az egyik menekült, Ji úr fia a tökéletes példa. Ő és a felesége azért jöttek Dél-Koreába, hogy csatlakozzanak idősebbik fiukhoz; a 29 éves fiatalabbik gyermekük viszont Hjeszanban maradt. Ji és felesége havonta küldi neki a pénzügyi támogatásokat és bíznak abban, hogy ezzel képesek őt meggyőzni a távozásra.
Mindez egyelőre sikertelennek bizonyult, mivel a fiuk az így szerzett, észak-koreai szinten rengeteg pénzből luxuséletet folytat és különféle drogokra, valamint egyéb szolgáltatásokra és divatcikkekre költi a szülők által utalt összeget.
Szörnyű látni, ahogy erre pazarolják a nehezen megkeresett pénzüket, de nem lehet ellene mit tenni – a szülők továbbra is várják a fiukat, lényegtelen, hogy ő hogyan használja ki őket. A probléma mélyen, az észak-koreai rothadó politikai intézményekből és az alkalmatlan hatóságokból gyökeredzik.
A legjobb esélye az embernek a sikeres szökésre akkor van, ha már kivándorolt személyekkel létesít bizalmas kapcsolatot, akik támogatni tudják a szökési folyamatokban.
Kapcsolódó hír:
