Egy New York-i doktornő letaglózó vallomása a koronavírusról

Az orvosok és az ápolók napi szinten kockáztatják az életüket a COVID-19 fertőzöttek megmentéséért, miközben hiányt szenvednek védőfelszerelésekben, lélegeztetőgépekben és szabad betegágyakban.

Az egyik New York-i egyetemi kórház sürgősségi osztályán dolgozó doktornővel beszélgettünk, aki őszintén elmondta, hogy mit lát nap mint nap a klinikán, mik a félelmei és mik a reményei az elkövetkező hónapokban. Soron kívül Ország Karácsonyfája: már kivágták a hatalmas fenyőt, ma útnak indítják (videó)

A vallomását szó szerint idézzük.

Egy elég nagy befogadóképességű intézményben dolgozom, ahol mindig is a legbetegebb pácienseket kezeltük. A kollégáimmal együtt rendkívül gyors tempójú, intenzív munkát végzünk. A koronavírus-járvány kitörése után ez még jobban felerősödött.

Jelenleg a felnőtt sürgősségi osztályon dolgozom, ahol több COVID-19 beteget kezelünk. Az a trükkös az egészben, hogy a betegek érkezésekor még nem tudjuk, hogy hordozzák-e a kórokozót, mert a teszt eredményei nem jönnek meg addig, amíg ők a sürgősségin tartózkodnak.

Ez az orvosok számára hihetetlenül idegőrlő. Amikor a páciensek bejönnek és azt kiabálják, hogy nem kapnak levegőt, nem ugorhatunk egyből hozzájuk és nem segíthetünk rajtuk azonnal. Először fel kell vennünk a védőköpenyt, a szemüveget és a kesztyűket, csak utána állhatunk neki a kivizsgálásnak.

Két napja az emberek csak úgy özönlöttek légzési elégtelenséggel a klinikára, a nővéreknek pedig azt kellett mondanom, hogy azonnali segítség helyett először öltözzenek be a védőfelszerelésükbe. Ez egyszerűen az elveink ellen szól, de muszáj megtennünk.

A minap volt egy betegünk, aki nagyon rosszul nézett ki, vért köhögött fel és intubálnunk kellett. Nagyon ideges voltam. Annak ellenére, hogy rajtam volt a védőruha, az járt a fejemben, hogy ez lesz az a pillanat, amikor elkapom a koronavírust. Furcsa érzések ezek, amikor kétszer is át kell gondolnom a dolgokat, mielőtt megközelítek egy pácienst.

Úgy gondolom, mindent megteszünk annak érdekében, hogy megelőzzük a COVID-19 fertőzéseket, azonban a többi szakorvossal megbeszélve a helyzetet mindig arra jutunk, hogy jobban ki vagyunk téve a kórokozónak, mint mások. A legnagyobb problémát a védőfelszerelések hiánya szokta jelenteni. Sokszor mondják, hogy használjuk újra az N95-ös maszkokat, amiket intubálás közben szoktunk alkalmazni aeoroszolos környezetben. Ez egyszerűen nevetséges.

Arra kérnek minket, hogy lássuk el a beteg lakosságot, miközben saját magunkat nem tudjuk megvédeni. Ha mi is megfertőződünk, akkor nem lesz, aki a többi emberről gondoskodjon. Az orvosi stáb egyik tagja már elkapta a koronavírust. Reménykedem benne, hogy Trump és a szövetségi kormány segíteni fog New Yorknak és felpörgeti az N95-ös maszkok gyártását, mert óriási szüksége lenne rájuk az orvosoknak abban az óriási káoszban, amit jelenleg át kell élniük.

A páciensek gyakran már valamilyen alapbetegséggel rendelkeznek és nagyon rossz az egészségi állapotuk. Volt egy fiatalabb, 40 év körüli halottunk is. Ő azonban cukorbetegséggel rendelkezett és túlsúlyos volt.

Szerencsére nem sok fiatalt láttam, akik ne tudnának otthon maradni és önkéntes karanténba vonulni. Az egyik 30 éves páciensemen influenza-szerű tünetek jelentkeztek, azon kívül teljesen egészségesnek látszott. Karanténba küldtem, szerintem egy hét múlva már teljesen rendben lesz.

Találkoztam viszont olyan betegekkel, akik immunszupresszív gyógyszereket szednek, de jöttek transzplantációra váró, veseelégtelenségben és rákban szenvedő emberek is. Általában ők voltak azok, akik komoly légzési problémákkal vagy vérmérgezéssel érkeztek.

Szerintem sokkal rosszabb lesz a helyzet, ha a sürgősségi osztályok túlterheltekké válnak és nem fogjuk tudni elkülöníteni a betegeket. Mi lesz, ha valaki vakbélgyulladással érkezik és leültetem egy koronavírusos mellé? Ezzel mások egészségét kockáztatnám.

Mondjuk, hogy gyanítom egyik páciensemnél a koronavírus-fertőzést, utána pedig izolációs ágyhoz rendelem. Következő éjjel viszont elfogynak ezek az ágyak a kórházból, így a beteget visszaküldik majd a sürgősségire, ami óriási gond lehet. Ha nem tudjuk rendesen elkülöníteni a fertőzötteket, akkor a folyosókon fognak ülni.

A kórházunk már azon gondolkodik, hogy bezárja a sebészeten az operációs szobákat és az egyik kisebb egyetemi campus épületét koronavírus-klinikává rendezi át. Ezek közül még egyik sem biztos, ami még feszültebbé tesz.

A legfrusztrálóbb a sürgősségi osztályon az, hogy spórolásra lettünk ítélve. Nemrég például bejött egy beteg, aki kétségbeesett hangon azt üvöltötte, hogy nem kap levegőt. Egyértelműen oxigénre volt szüksége, nem kis mennyiségben. Az egyik kollégám egy nagyobb légáramú oxigénmaszkra szerette volna tenni a pácienst, azonban ez a vírust aeroszolizálta volna, így az intubáció mellett döntöttünk.

Ekkor azonban lejöttek egy emelettel feljebbről az intenzív osztályon dolgozó orvosok, akik nagyon dühösek voltak amiatt, hogy lélegeztetőgépre tettük a beteget. Azt mondták, hogy „várhattál volna vele egy kicsit intubálás előtt, hátha javul az állapota.” De ha valaki ott áll előtted és ordibál, hogy nem kap levegőt, nincs időd azon gondolkodni, hogy hány lélegeztetőgépünk is maradt a kórházban.

Mindannyian tudjuk, hogy sokkal rosszabb lesz a helyzet. Attól tartunk, hogy lassan el kell kezdenünk kiválasztani, kiket kezelünk és kiket nem. Nemrég a kórház tartott egy gyűlést, ahol az osztályos orvosokkal a palliatív kezelés lehetőségeiről tárgyaltunk. Általában a krónikus betegségben vagy rákban szenvedő betegeink elviselhetetlen tünetein szoktunk ilyen módon könnyíteni. Azt mondták, hogy több koronavírusos páciens családjával felvették a kapcsolatot, mert lehetséges, hogy a közeljövőben nem tudjuk őket tovább ápolni.

Ha valaki fiatal, egészséges és csak egy kis hidegrázása van, fáj a feje és összességében rosszabbul érzi magát, akkor a legjobb, ha otthon marad és önkéntes karanténba vonul. Ha mégis aggódnánk, hívjuk fel a kezelőorvosunkat és hallgassuk meg a tanácsait. Muszáj ezt tennünk, mert a fiatalok tömegei miatt a sürgősségi osztályok túlterheltekké válhatnának. Egyszerűen nem tesztelhetünk minden egyes embert, aki bejön hozzánk, mert sajnos nincs rá kapacitásunk.

Amikor elkezdődött a pandémia, a járványügyi részleg mindig küldött egy e-mailt a teszt után, hogy pozitív lett-e vagy negatív. Most már egyáltalán nem kapunk ilyen üzeneteket, hanem a rezidenseket kell arra köteleznünk, hogy kérdezzék meg az eredményeket. Annyira sok a beteg, hogy sokszor még azt sem győzzük számon tartani, hogy melyik páciensünknek lett pozitív a koronavírus-tesztje.

Mindeközben a spanyol államfő bejelentette, hogy készen áll a korlátozások fokozatos enyhítésére.