A terhesség 39. hetében járt, amikor elérkezett az utolsó ultrahangvizsgálat napja – egy olyan pillanat, amelynek örömtelinek kellett volna lennie, ám élete legfájdalmasabb emlékévé vált. A vizsgálat során ugyanis kiderült, hogy a baba szíve már nem dobog. „Nem is emlékszem, hogy az orvos kimondta volna a szavakat. Azonnal tudtam, mi történt.”

A korábbi vizsgálatok során az orvosok ugyan jelezték, hogy a magzatnak szívfejlődési rendellenessége van, mégis óvatos optimizmussal közelítettek a helyzethez. Ashleigh azonban semmilyen módon nem volt felkészülve arra, ami az utolsó ultrahangon történt.

A vizsgálat után Ashleigh megpróbált fizetni a recepción, de a személyzet finoman kitessékelte, látva, milyen állapotban van. Emlékszem, hogy kimentem a pulthoz, próbáltam fizetni, és [a dolgozók] kitessékeltek az ajtón. Csak autopilótán működtem, úgy viselkedtem, mintha össze kellene tartanom magam.” Miután kilépett az épületből, azonnal felhívta a férjét – írja a People a cikkében.

Élete legrosszabb pillanata

„Életem legrosszabb pillanata volt felhívni a férjemet, és elmondani neki, hogy meghalt a babája. Az első napja volt az új munkahelyén. Ennél rosszabb időzítés nem is létezhetett volna.” A kórházban megerősítették a tragikus hírt: Dominic meghalt. Ashleigh így írta le azt a különös lelkiállapotot, amelyben egyszerre volt jelen a szülés csodája és a veszteség felfoghatatlan súlya.

„Nagyon furcsa volt egyszerre mindkét térben létezni: a csodálat és a várakozás érzésében, hogy új szülő leszek, miközben semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna.” Másnap hajnalban, 3:49‑kor megszülte Dominicot. A temetést egy héttel később tartották – azon a napon, amikor a kisfiú hivatalos születési dátuma lett volna.

Ashleigh elmondta, bár a kisfia már nem élt, mégis erős késztetést érzett arra, hogy gondoskodjon róla. Egy elszakadt rugdalózót, amelyet korábban vásárolt neki, kézzel varrt meg: „Egyszerűen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megjavítsam neki.”

„Nem arról szólt, hogy tökéletes ruhát válasszak, vagy valami szebbet vegyek. A temetés előtti napon elővettem a varrókészletemet, és nagyon lassan, odafigyelve kézzel összevarrtam azt a rugdalózót. Akkoriban ez jelentett mindent. Úgy éreztem, minden szülői lehetőségem eltűnt, és csak az számított, mit tehetek érte abban a pillanatban.”

A gyász nem lineáris

Ashleigh ma a Red Noses nevű nonprofit szervezetnél dolgozik, amely a gyermekvesztést átélő családokat támogatja. Férjével együtt tudatosan ápolják Dominic emlékét, és nyíltan beszélnek róla másoknak és gyermekeiknek is. „A gyerekeim szeretnek a testvérükről beszélni, és nem szokták meg, hogy emiatt bárki ítélkezzen vagy zavarban legyen.”

Azt is hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a gyerekek számára ne legyen tabu a gyász: „Az emberek azt hiszik, hogy a gyász lineáris. Egyáltalán nem az – hullámokban jön. A gyerekeknél pedig mindez a fejlődéssel együtt történik. Lehet, hogy egy kisgyerek látszólag nem érzi meg a testvére halálát, de ahogy nő, elkezdi megérteni, milyen lenne az élet, ha a testvére itt lenne.”

Ashleigh szerint a nyitottság segít másoknak is tanulni: „A mi gyerekeink azt tapasztalták, hogy más gyerekek kíváncsian közelítik meg a témát. Ha valaki bántó, az csak azért van, mert még nem tanították meg neki, hogyan legyen kedves egy olyan családdal, mint a miénk. Mindenki képes jobban csinálni.”