A színésznő Alia Atreidest alakítja, Frank Herbert egyik legnyugtalanítóbb és legösszetettebb karakterét, ám a filmben mindössze néhány pillanatra tűnik fel. A Collider elemzése szerint Taylor‑Joy „nem is igazán szerepel a filmben, inkább csak átsuhan rajta”, és jelenléte „alig tart elég ideig ahhoz, hogy egyáltalán regisztráljuk, mielőtt a film már tovább is lép”.

A probléma nem a játékidő rövidsége, hanem az, hogy Denis Villeneuve adaptációja eddig rendkívüli következetességgel kezelte a sors és a jövőbelátás témáját – Alia viszont ebben a rendszerben félkész, befejezetlen elemként jelenik meg. A casting súlyt és jelentőséget sugall, a film azonban nem adja meg a nézőnek azokat a kapaszkodókat, amelyekből kiderülne, miért fontos Alia a történetben.

Túl későn érkezett, túl gyorsan távozott

A Collider szerint a film „rendkívüli teljesítmény”: magabiztos, vizuálisan lehengerlő és érzelmileg kíméletlen sci-fi, amely ritkán látott mélységgel dolgozik. Éppen ezért különösen feltűnő, hogy Alia szerepeltetése ennyire elnagyolt. „Nincs valódi interakció, nincs érzelmi kötődés, és nincs semmilyen kapaszkodó az utalásokon túl.”

A film szimbolikus pillanatnak szánja Alia megjelenését, ám a szimbólum akkor működik, ha mögötte ott van a karakter – itt viszont csak egy ígéret marad. A Collider szerint Alia cameója „inkább tűnik könyvjelzőnek, mint organikus bevezetésnek”. Villeneuve filmjei következetesen azt hangsúlyozzák, hogy a jövőbelátás átka nem a látomásokban, hanem azok érzelmi terhében rejlik. Ha Alia csupán vízió marad, ez a gondolat is laposabbá válik.

Miért lenne tökéletes Anya Taylor‑Joy a Dűne legsötétebb korszakához?

Az igazi frusztráció nem is az, amit a második rész nem tett meg, hanem az, amit a harmadik részben megtehetne. Taylor‑Joy különösen erős olyan szerepekben, ahol a karakter „kissé elcsúszik a világ ritmusától”, ahol a feszültség a kimondatlanban rejlik. Ez pedig tökéletesen illik A Dűne messiása utáni korszakhoz, ahol a hatalom már nem felemel, hanem elszigetel, és ahol a sors beteljesülése nem megváltást, hanem lassú lelki eróziót jelent.

Alia ebben a világban nem hős, nem jelkép, hanem a jövőbelátás legsúlyosabb következményeinek élő megtestesülése. „Alia nem egyszerűen alá van vetve a próféciának; már azelőtt formálja őt, hogy bármi beleszólása lenne abba, ki lesz belőle.” Ez a belső feszültség Villeneuve tematikájának egyik legfontosabb eleme – és Taylor‑Joy pontosan az a színész, aki ezt képes lenne hitelesen megjeleníteni.

A harmadik részben dől el, hogy a cameo hiba volt-e vagy tudatos előkészítés

A Dűne 3-ban már nem a hódításról, hanem a következményekről fog szólni: arról, mi történik, amikor a forradalom nem ér véget, és amikor a hitrendszerek megkövülnek. Ebben a közegben Alia többé nem maradhat háttérben. „Egy vízióként bevezetett karakternek most már jelenlétté kell válnia. Egy szimbólumnak bonyodalommá kell válnia.”

Ha Villeneuve továbbra is azt az utat járja, amelyben a sors nem romantikus ígéret, hanem pusztító teher, akkor Alia szerepének kiteljesítése elkerülhetetlen. „Ha a Dűne valóban szembe akar nézni az abszolút előrelátás következményeivel, akkor Alia háttérben tartása lenne a legkönnyebben elkerülhető hibája.” A franchise most ritka lehetőség előtt áll: visszamenőleg értelmet adhat annak, ami a második részben hiányérzetet keltett.