Csernobil. Nincs olyan ember Európában, aki erre a szóra ne kapná fel a fejét. Az idősebbek szemében átsuhan valamiféle megfoghatatlan, fátyolos félelem, míg a fiatalabbak egy része inkább valamelyik sorozatra, videójátékra, esetleg urbexes youtuberre, vagy mémekre asszociál.

Ez nem az ő hibájuk, hiszen az atomkatasztrófát szerencsére nem kellett közvetlenül átélniük, és az is tény, hogy 1986. április 26-i történések örökké témát szolgáltatnak majd, műfajtól függetlenül. Egyvalamit azonban ne felejtsünk: a csernobili tragédia maga a valóság, ami rengeteg emberéletet követelt és követel a mai napig.

A négyes reaktorban bekövetkezett robbanás, a szovjet vezetés némasága, a radioaktív felhő „kitartó” és kegyetlen szennyezése, a halálra ítélt likvidátorok mind-mind emlékeztetnie kell minket arra, hogy mi történhet, amikor az egyik legbiztonságosabbnak ítélt energiaforrást nem megfelelő módon kezelik.

A katasztrófa hatása mai szemmel nézve is letaglózó, az Európa szerencsésebbik felén uralkodó rideg pániknál pedig csupán az volt félelmetesebb, hogy sokan egyáltalán nem tudtak a bajról. A keleti blokk országaiban – köztük Magyarországon is – ekkoriban még teljesen másképp működött az információáramlás. Leginkább sehogyan. Rejtélyes telefonok óvodákba, hogy ne engedjék ki a gyerekeket, határmentén befogott tévéadások, melyek nukleáris katasztrófát emlegettek. Közben pedig milliók vonultak ki az utcára „ünnepelni” május elsejét, a szennyeződés pedig épp aznap érte el az országot.

A családi legendárium lapjai homályosak, ha ezekről a napokról van szó. Később persze már jött a pánik, „ne egyél salátát, ne menj ki a napra” és hasonló, gyerekként minden bizonnyal teljesen értelmezhetetlen tilalmak képében. A gond csak ott volt, hogy a felnőttek sem tudtak semmit, legfeljebb csak találgattak. Az emberek zömének akkoriban fogalmuk sem volt arról, mire képes a radioaktív szennyeződés. És persze addigra már megették azokat a zöldségeket, és kimentek „a napra”.

Korszakonként dokumentálták a katasztrófát

Jól jelzi a legvidámabb barakk áloptimizmusát, hogy nem egészen három hónappal az atomkatasztrófát követően már arról számolt be a híradó (a felvételen 7:56-tól), hogy mindössze néhány alkalmas mentesítés után az atomerőmű környékén található falvakba már vissza is költözhettek az emberek. Sőt, a földeken már a munkához is hozzákezdtek, az árukínálat pedig bőséges. Már-már szokatlanul. Nincs itt semmi baj, ugye? Lehet haladni tovább.

Néhány évvel később nem meglepő módon már egészen más hangnemben készültek a különböző anyagok. A Panoráma 1990-es különkiadása, a Halál Csernobilban már jóval szélesebb szemüvegen keresztül vizsgálódik, kimondva olyan tényeket, melyeket korábban még nem foglaltak össze a magyarok számára. Ma is borzongató, és a sors iróniája, hogy annak a Bozai Józsefnek a narrációjával hallgathatjuk végig a megrázó információkat, aki négy évvel korábban még a zónába visszaköltöző lakosságról olvasta be a híreket. 1986-ban még ő sem tudhatott többet, mint amennyit átengedtek a cenzúra szigorúra húzott szűrői. 1990-ben már más volt a helyzet.

Ám közvetlenül a baleset utáni időszakról is meglepően komplex képet kaphatunk a Nehéz hetek krónikájából, ami Vlagyimir Sevcsenko filmrendező és operatőr legmegrázóbb műve. Ami egyben az életébe is került. A forgatás során ugyanis olyan mértékű sugárdózist kapott, hogy mindössze néhány hónappal később elhunyt.

A film a maga nyers valójában mutatja be azt a heroikus harcot, melyet egy láthatatlan ellenség ellen vívnak, és amelyben a mérnököktől a brigádokig mindenki kulcsszerepet vállalt azért, hogy ne történjen még nagyobb katasztrófa. Hősök számára állított emléket Sevcsenko, és ő maga is azzá vált azáltal, hogy élete árán is dokumentálta az eseményeket az utókor számára. A következmények azonban ekkor még nem voltak világosak.

A legszívszorítóbb az összes alkotás közül talán a Csernobil-szívbaj. 18 évvel járunk a katasztrófa után, amely még aktuálisabb volt, mint 1986-ban. Ugyanis megszületett és elveszett egy teljes generáció a legsúlyosabban szennyezett területeken. Legyen szó akár Ukrajnáról, akár Fehéroroszországról, rengeteg beteg, magára hagyott gyermek viselte, viseli a tragédia nyomait. Születési rendellenességek, pajzsmirigybetegségek, rák, szívbetegség. Bár úgy vélem, mindenkinek látnia kellene Maryann DeLeo dokumentumfilmjét, linket ide most nem helyezek el, aki érez magában elegendő erőt, úgyis rákeres.

(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.)