Aimee Grant, a Swansea Egyetem közegészségügyi docense és Wellcome Trust ösztöndíjasa így fogalmazott: „Az egyetlen spektrum gondolata, amely a ‘enyhétől’ a ‘súlyosig’ terjed, félrevezető lehet. És néhány autizmuskutató, köztük én is, úgy véli, hogy a kifejezés idejétmúlt.”

Grant szerint az autizmus nem helyezhető el egy lineáris skálán, mert „az autizmus sokféle tulajdonságból és szükségletből áll, amik egyedi kombinációkban jelennek meg. Egyes autista emberek erősen támaszkodnak a rutinokra, mások megnyugvást találnak az ismétlődő mozdulatokban, amelyeket ‘stimming’-nek nevezünk. És vannak, akik intenzíven összpontosítanak bizonyos témákra, amit a kutatók ‘monotropizmusnak’ hívnak.”

A szakértő bírálta az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztikai kézikönyvét is, ami három „szintbe” sorolja az autizmust a szükséges támogatás mértéke alapján. „Van kutatás, mely szerint ezek a szintek homályosak és következetlenül alkalmazzák őket. Nem mindig tükrözik valakinek a valós élethelyzetét” – hangsúlyozta Grant. Példaként említette, egy autista ember, aki általában jól boldogul, hosszú távon kielégítetlen szükségletek miatt „kiégést” élhet át, ami megnöveli a támogatási igényét.

„Gyakran használják az ‘autizmus spektrum’ vagy ‘a spektrumon van’ kifejezést annak elkerülésére, hogy kimondják: valaki autista. Bár ez gyakran jó szándékú, azon az elképzelésen alapul, hogy autistának lenni negatív dolog. Sok autista felnőtt inkább közvetlenül az ‘autizmus’ és ‘autista’ szavakat használja. Az autizmus nem súlyossági skála, hanem egy létmód. Ez különbség, nem pedig hiányosság.”

Grant kitért arra is, hogy a „Asperger-szindróma” kifejezés szintén vitatott, mivel Hans Asperger neve a háborús időszakban az autista emberek üldözéséhez kapcsolódott. „Sok autista ember ezért már nem használja ezt a megnevezést, még akkor sem, ha eredetileg ezzel diagnosztizálták őket.”

A szakértő szerint a kategorizálás és a hierarchiák veszélyesek lehetnek. „Az autista emberek kategóriákba sorolása vagy spektrumra helyezése könnyen átcsúszhat abba, hogy értékítéleteket mondunk ki a társadalmi hasznosságukról. Szélsőséges esetben az ilyen hierarchiák dehumanizálhatják a nagyobb támogatási igényű embereket.”