Amikor a szerző először lépett ki az alaszkai Utqiagvik partjainál a befagyott Jeges-tengerre, lenyűgözte a látvány: „A kék és fehér jégtörmelék-halmok több láb magasak voltak, amiket sík területek váltottak, majd ismét törmelék. A tetején lévő hó, amely néha több láb mély, elrejti a jégtömbök közötti réseket, ahogy rájöttem, amikor az egyik lábam hirtelen eltűnt a hó alatt.” – idézte a Space.com. Ez a személyes élmény jól mutatja, hogy a klímaváltozás nem csupán adatokban mérhető, hanem a mindennapokban is érzékelhető.

A helyi vadászok, akik motoros szánokkal közlekednek a jégen, hogy elérjék a bálnákat és fókákat, arról beszéltek, hogyan változik a biztonságos jégre lépés ideje. „Elmondták, hogy tudják, mikor biztonságos a jég, de ez a tudás változik, ahogy a globális hőmérséklet emelkedik.” A vadászok arról is beszámoltak, hogy a part menti erózió egyre súlyosabb, mivel a védelmet nyújtó jég később alakul ki és korábban olvad el, miközben a felengedő örökfagy miatt utak és épületek süllyednek meg.

A műholdas adatok és a klímamodellek is megerősítik a helyiek tapasztalatait. „A nyár végi jég kiterjedése körülbelül 50 százalékkal csökkent azóta, hogy 1978-ban megkezdődtek a rendszeres műholdas megfigyelések.” Ez a veszteség nemcsak az ökoszisztémákat alakítja át, hanem fokozza a globális felmelegedést is, hiszen a fényvisszaverő fehér jég helyét sötét, hőt elnyelő vízfelületek veszik át.

A változás az állatvilágot is sújtja. A jegesmedvék például a nyarat a szárazföldön töltik, de a fókák vadászatához szükségük van a tengeri jégre. „Minél tovább marad távol a jég a partoktól, annál tovább fosztja meg a jegesmedvéket ettől a magas zsírtartalmú tápláléktól, ami végső soron a túlélésüket is veszélyeztetheti.” A többéves jég eltűnése ráadásul azt is jelenti, hogy a vadászok már nem tudnak ivóvizet vágni belőle, ahogy korábban tették, hanem kénytelenek tójeget vagy palackozott vizet vinni magukkal.

A kutatások szerint az emberi tevékenységből származó üvegházhatású gázok kibocsátása közvetlenül hozzájárul a jégvesztéshez. „Egy tanulmány kiszámította, hogy statisztikailag az Egyesült Államokban egy ember éves szén-dioxid-kibocsátása egy nagy szállodai szoba méretének megfelelő nyári tengeri jég eltűnéséhez vezet – 40–50 négyzetméterhez évente.” Ez a számadat világosan mutatja, hogy a személyes kibocsátások is globális következményekkel járnak.

A klímamodellek szerint az Északi-sarkvidék a század közepére akár teljesen jégmentes lehet a nyár végére, ha nem sikerül visszafogni a kibocsátásokat. Bár a téli hónapokban a sötétség és a hideg továbbra is biztosítja a jég kialakulását, a jégborítás területe folyamatosan csökken. A helyiek számára ez nem elméleti kérdés, hanem mindennapi valóság: rövidebb biztonságos vadászidény, erősebb partromboló hullámok és egyre bizonytalanabb jövő.