Az Alien-franchise közel öt évtized alatt kilenc filmen keresztül formálta a sci-fi horror arculatát, és az HBO Max kínálatában most egyben végignézve különösen jól kirajzolódik, mennyire tudatosan épített, következetes világot teremtett.

A sorozat már a kezdetektől felismerte, hogy a világűr nem a felfedezés romantikájáról, hanem a kiszolgáltatottságról és az ismeretlentől való zsigeri félelemről szól, amelyben az ember rendre olyan erőkkel találja szembe magát, amelyeket nem ért, mégis megpróbál uralni.

A franchise nagy erőssége erőssége

A Collider szerint a franchise egyik legnagyobb erőssége, hogy miközben műfajról műfajra mozdul el, végig megőrzi sajátos, hideg ipari esztétikáját és nyugtalanító hangulatát. A túlélőhorrortól a katonai akción át az egzisztenciális sci-fiig és a groteszk szörnyfilmig terjedő skála ellenére minden epizód ugyanabba a baljós univerzumba illeszkedik, ahol a vállalati kapzsiság, a mesterséges intelligencia iránti bizalmatlanság és a biológiai rémálmok állnak a középpontban.

Egy hétvégi maraton során ez az identitás még tisztábban érzékelhető, mert a filmek egymásra rétegződve mutatják meg, mennyire rugalmasan kezelhető az alapötlet anélkül, hogy elveszítené önmagát.

G

Kövess minket a Google-ben

Legyen a Liner a követett forrásod

Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.

Beállítom

Az 1979-es Alien

Az 1979-es A nyolcadik utas a Halál és az 1986-os A bolygó neve Halál máig a műfaj egyik legerősebb párosát alkotja, ugyanakkor egészen eltérő megközelítéssel dolgoznak. Ridley Scott filmje egy rozsdás teherszállító űrhajóba zárt kísértetháztörténetként épít a csendre és az elkerülhetetlen végzet érzetére, míg James Cameron folytatása a katonai eszkaláció és a széthulló kontroll káoszát helyezi előtérbe.

A két alkotás egymás után nézve különösen látványosan bizonyítja, hogy a xenomorf akkor is félelmetes marad, amikor a lépték nő, a tempó felgyorsul és az erőszak harsányabbá válik, mert a rettegés forrása végig az emberi törékenység.

A későbbi epizódok megítélése

A későbbi epizódok megítélése megosztóbb, mégis egy maraton során árnyaltabb képet adnak a sorozat egészéről. Az Alien 3 komor, végzetes hangulatával szinte teljesen lecsupaszítja a mítoszt, míg az Alien: Feltámad halál a groteszk sci-fi irányába tolja el a történetet, és bár egyik sem érte el az első két rész kultikus státuszát, mindkettő merész kísérletnek tekinthető.

Emellett a Prometheus és az Alien Covenant még tovább mélyíti az egzisztenciális vonalat, amikor a teremtés, a mesterséges élet és az emberi határátlépés kérdéseit vizsgálja, különös hangsúlyt adva David figurájának, akit Michael Fassbender alakítása az egész univerzum egyik legerősebb kapcsává emel.

Mindig klasszikusok maradnak

A két Alien vs. Predator-film sokáig a franchise legvitatottabb darabjainak számított, ugyanakkor egy teljes sorozatba illesztve könnyebben elfogadhatóvá válnak, mert látványos szörny-összecsapásként kezelik az alaphelyzetet. Bár nem érik el a fővonalbeli epizódok színvonalát, szervesen kapcsolódnak ahhoz a világhoz, ahol ellenséges lények, felelőtlen vállalati döntések és kontrollálhatatlan biológiai katasztrófák követik egymást.

A franchise tartósságának egyik kulcsa H. R. Giger biomechanikus látványvilága, amely évtizedek múltán is nyugtalanítóan idegen hatást kelt, és továbbra is inspirálja a videojátékokat, filmeket és sorozatokat.

A xenomorf életciklusának minden állomása a testi sérülékenységre, a fertőzésre és az irányítás elvesztésére épül, ami olyan fizikai kellemetlenséget társít a horrorhoz, amely ritkán jelenik meg ennyire következetesen a populáris filmekben. Ennek ellenére a lény folyamatosan változik és alkalmazkodik, miközben az alapvető fenyegetés mindig felismerhető marad.