A 2012-ben bemutatott Felhőatlasz már a megjelenésekor is rendkívül ambiciózus vállalkozásnak számított, ám a Wachowski testvérek és Tom Tykwer nagyszabású sci-fi eposza a közönséget inkább elriasztotta, mintsem meghódította, ennek ellenére az eltelt tizennégy évben egyre többen tekintenek rá félreértett mesterműként.

A film világszerte mintegy 130 millió dollárt hozott, ami első látásra jelentős összeg, ugyanakkor a gyártási költségeket nem fedezte teljes mértékben, így pénzügyi értelemben bukásként vonult be a filmtörténetbe.

Nem egy könnyű film

Nem nehéz megérteni, miért bizonytalanodott el a közönség egy közel háromórás alkotás hallatán, amelyben egy tucat ismert színész különböző korokban, eltérő nemű és etnikumú karaktereket alakít, miközben a cselekmény hat idősíkon fut párhuzamosan 1849-től egészen a távoli jövőig.

A film marketingje sem tudta könnyen megfogalmazni, pontosan miről szól a történet, a vegyes kritikák pedig tovább csökkentették az érdeklődést, jóllehet a Rotten Tomatoes oldalán mind a kritikusok, mind a nézők 66 százalékos értékelést adtak rá, ami ritka egybeesésnek számít.

Különálló szálat követ a történet

A történet hat látszólag különálló szálat követ, amelyek finoman, olykor csak áttételesen kapcsolódnak egymáshoz, miközben ugyanazok a színészek új és új szerepekben térnek vissza.

Egy 19. századi hajóúton egy férfi szembesül családja rabszolga-kereskedelemben játszott szerepével, évtizedekkel később egy fiatal zeneszerző megalkotja művét, majd partnere atomfizikusként egy reaktort érintő összeesküvést leplez le, amelyről egy újságírót is értesít.

Egy könyvkiadót idősotthonba csapnak be, ahonnan szökést tervez, a jövő Szöuljában klónozott gyorséttermi dolgozók készülnek lázadásra, míg a távoli posztapokaliptikus korszakban az emberiség törzsi közösségekre és fejlett űrkolóniákra szakad.

Nagyon összetett a sztori

A műfaji sokszínűség szándékosan szélsőséges, hiszen az egyik szál klasszikus Wachowski-féle sci-fi akció, egy másik hetvenes éveket idéző összeesküvés-thriller, emellett megjelenik a sci-fi horror hangulata, az életrajzi drámák pátosza, sőt még a komédia is, ugyanakkor a film grandiózus önbizalma végig egységben tartja az eltérő tónusokat.

A Felhőatlasz következetesen az a film kíván lenni, amelyet alkotói elképzeltek, beleértve az alapjául szolgáló regény szerzőjét, David Mitchellt is, és ezt az alkotói elszántságot még akkor is nehéz nem tisztelni, amikor Tom Hanks egy jövőbeli törzsi harcosként különös, torzult angol nyelven szólal meg.

A központi gondolat szerint az emberi lélek vágyai és félelmei túlélnek bennünket, és kapcsolataink olyan hatást gyakorolnak mások életére, amelynek következményeit gyakran nem is érzékeljük teljes mélységükben, miközben az emberiség egy nagy, közös szövet részeként kapcsolódik össze időn és téren át.

A gondolati háló sokasága

A film éppen ezt a gondolati hálót teszi láthatóvá azzal, hogy ugyanazok a színészek különböző korszakokban, eltérő identitásokban jelennek meg, hangsúlyozva a sorsok és döntések ismétlődő mintázatait.

Tom Hanks többek között egy 1936-os hotelmenedzsert, egy brit gengsztert és egy távoli jövőben élő férfit alakít, míg Halle Berry főként Luisa Rey újságírót formálja meg, emellett fehér nőként és koreai férfiként is feltűnik. Jim Broadbent és Jim Sturgess fehér és koreai karaktereket is játszik, Ben Whishaw férfi, nő és jövőbeli törzstag szerepében tűnik fel, Doona Bae pedig a jövőbeli lázadó klón mellett más identitásban is megjelenik.

A karakterek sokasága

Hugo Weaving és Hugh Grant különösen szélsőséges átalakulásokon mennek keresztül, előbbi német tisztet, bérgyilkost, ápolót és egy távoli jövőben felbukkanó, sátáni alakot is megformál, míg Grant a megszokott figurái mellett koreai férfit és egy kannibál banda kegyetlen vezérét is eljátssza, koponyatrófeákkal és félelmetes arcfestéssel.

Mindez 2026-ból visszatekintve vitatható döntések sorát jelenti, ugyanakkor tematikailag azt szolgálja, hogy az identitás és az emberi lélek állandósága kerüljön előtérbe a külső jegyek változása ellenére.

A Felhőatlasz ma már sokak szemében annak bizonyítéka, hogy léteznek olyan alkotások, amelyek megelőzik korukat, és bár bemutatásuk idején nem találnak széles közönségre, az idő múlásával egyre világosabbá válik művészi jelentőségük és bátorságuk.