Hogy mitől válik egy film mesterművé, az alapvetően szubjektív kérdés, hiszen nincs hibátlan alkotás, ugyanakkor a nézők gyakran hajlandók megbocsátani kisebb vagy akár jelentősebb hiányosságokat is, ha a történet érzelmileg megérinti őket.

A sci-fi műfaja különösen széles spektrumon mozog a disztópikus drámáktól a monumentális űroperákig, ezért természetes, hogy a minőség is rendkívül változó képet mutat. Miközben olyan filmek, mint a 2001 Űrodüsszeia vagy az Alien, vitathatatlan klasszikusnak számítanak, számos olyan alkotás is létezik, amely nagyon közel került ehhez a státuszhoz, mégis elmaradt tőle egy-egy vitatható döntés vagy szerkezeti probléma miatt.

A Star Wars világa

A Star Wars eredeti trilógiájának lezárása eleve hálátlan feladatnak ígérkezett, hiszen Az utolsó Jedinek úgy kellett méltó befejezést adnia a történetnek, hogy közben megfeleljen az előző részek iránti rajongásnak.

A film legnagyobb erénye, hogy nem töri meg a trilógia ívét, emellett számos ikonikus és érzelmes pillanatot kínál, ugyanakkor szerkezetileg egyenetlen marad. A Jabba palotájában játszódó, látványos és emlékezetes nyitány látványban és hangulatban erős, mégis lazán kapcsolódik a fő cselekményhez, miközben Luke Skywalker az uralkodóval vív sorsdöntő küzdelmet, a történet másik szálán komikus hatású ewokok harcolnak a birodalmi rohamosztagosokkal.

A hangnem ingadozása, Han Solo háttérbe szorulása és Leia rokoni kapcsolatának váratlan felfedése gyengíti az összhatást, ennek ellenére a film érzelmileg kielégítő lezárást ad a karaktereknek.

Az örök klasszikus

A Vissza a jövőbe második része szintén közel jár a mesterműhöz, hiszen az eredeti film kiváló forgatókönyvét és kreatív időutazós ötleteit viszi tovább, ráadásul három különböző idősíkot mutat be.

A futurisztikus 2015 optimista víziója, az alternatív 1985 sötét képe és az első rész eseményeihez való visszatérés izgalmas szerkezetet eredményez, ugyanakkor a történet néhány erőltetett karaktervonással él. Marty McFly hirtelen haragja, amely akkor tör felszínre, ha gyávának nevezik, utólag beillesztett jellemvonásnak hat, Jennifer figurája pedig érdemi szerep nélkül marad, ami némileg csökkenti a folytatás erejét.

James Cameron alkotása

James Cameron A mélység titka című filmje technikai szempontból lenyűgöző, hiszen a mélytengeri fúróállomás történetében egyszerre jelenik meg a hidegháborús feszültség és az idegen jelenlét misztériuma, miközben a rendezőre jellemző precíz látványvilág uralja a vásznat.

A film akkor bizonytalanodik el, amikor az emberi természet nagy kérdéseit próbálja boncolgatni, mivel Cameron hajlamos a pátoszos megoldásokra, és a finálé eredeti változatát is megvágták a játékidő csökkentése érdekében. A későbbi bővített kiadás javított az összképen, mégis érződik, hogy az alkotás nem teljesen egységes.

Steven Spielberg sem maradt ki

A Collider szerint Steven Spielberg A.I. – Mesterséges értelem című filmje sokáig félreértett darabnak számított, részben azért, mert a projekt Stanley Kubricktól került hozzá, és a nézők a két alkotó stílusát próbálták szétválasztani benne. A robotfiú története, aki feltétel nélkül szeretni képes, egyszerre mesei és nyugtalanító, miközben a Pinokkió-motívum modern köntösben jelenik meg.

A befejezés sötétebb és lehangolóbb, mint amilyennek elsőre tűnik, ugyanakkor a film tempója és hangvétele helyenként megbicsaklik, ami megakadályozza, hogy valódi mesterművé érjen.

George Clooney nagyot alakított

Steven Soderbergh Solaris-adaptációja Andrej Tarkovszkij klasszikusához képest letisztultabb és koncentráltabb, George Clooney alakítása pedig erőteljesen közvetíti a gyász és a bűntudat dilemmáját. Bár a remake nem ér fel az eredeti filozofikus mélységéhez, érzelmileg hatásos és gondolatébresztő sci-fi dráma marad.

Wong Kar-wai 2046 című filmje a szerelem és az emlékezés nem lineáris természetét vizsgálja, miközben egy futurisztikus vonatutazás kerettörténetét szövi bele a cselekménybe. A melankolikus hangvétel és a vizuális elegancia megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor az előzmény, a Szerelemre hangolva intimitása erősebb érzelmi hatást gyakorolt.

Egy sci-fi a múltból

Danny Boyle Napfény című filmje egy haldokló Nap megmentésére induló űrhajó küldetését követi, és a tudomány, illetve a hit konfliktusát állítja középpontba. A feszült atmoszféra és a látványvilág kiemelkedő, azonban a harmadik felvonás hirtelen váltása hagyományosabb horrorirányba sok néző számára idegennek hatott, még ha tematikusan indokolható is.

A szinte hibátlan sci-fi

Christopher Nolan Csillagok között című alkotása a látvány és az érzelem közötti egyensúly kérdését állítja fókuszba, miközben tudományos igényességgel mutat be egy új bolygó keresésére induló expedíciót.

A film ambíciója és képi világa vitathatatlan, ugyanakkor a szeretet mindent felülíró erejéről szóló üzenet egyesek szerint túl direkten jelenik meg.

A Cloverfield Lane 10 kamaradrámaként induló története feszült és bizonytalan légkört teremt, amelyben a külvilágot ért támadás természete rejtély marad, miközben a főhős a bunker fogságában próbál túlélni. A záró akciójelenet azonban túlságosan elüt a film addigi hangnemétől, ami megtöri az addig gondosan épített feszültséget.

George Miller Furiosa című filmje merész vállalkozásként bővíti a Mad Max univerzumot, és új irányba tereli a történetmesélést azzal, hogy Max helyett egy másik karakter múltjára koncentrál.

Bár az epikusabb szerkezet és a fokozott CGI-használat miatt nem éri el a Fury Road koncentrált erejét, a rendezés lendülete és a szereplőgárda, különösen Chris Hemsworth alakítása, így is emlékezetessé teszi az alkotást.

Ezek a filmek tehát nem hibátlanok, ugyanakkor mindegyikük bizonyítja, hogy a mestermű státuszhoz néha elegendő lenne néhány másként meghozott döntés, miközben már így is maradandó élményt nyújtanak a science fiction rajongóinak.