A második rész azonban – amely három, egyenként bő egyórás részből áll – már jóval nehezebben találja meg azt a ritmust, ami a sorozatot évekig popkulturális jelenséggé tette. A Netflix ma bemutatott epizódjai az évad 4. részének robbanásszerű fináléja után veszik fel a fonalat, és egészen a szilveszterkor érkező sorozatzáróig vezetnek.

A Collider kritikája szerint a három epizód „sajnos rengeteg toporgást és visszalépést” tartalmaz, és nem tudja megismételni az első kötet epikus felfedezéseit vagy drámai tétjeit. A kritikus kiemeli, hogy míg Will (Noah Schnapp) négy héttel ezelőtti szuperképesség-szerzése „elektromos” pillanat volt, addig az, hogy a karaktert azonnal visszarántják a „Willnek szenvednie kell” szerepkörbe, kifejezetten lehangoló.

Túl sok expozíció, túl kevés lélegzetvétel

A kritika szerint a sorozat ott hibázik, hogy ahelyett, hogy a Vol. 1 intenzitása után kisebb, intimebb karakterpillanatokra fókuszálna, a második kötet „végtelen expozícióval és világépítéssel van tele (még ebben a késői szakaszban is!)”. A történet egyszerre követi: Steve, Dustin, Nancy és Jonathan útját a Hawkins Lab Tótágas-változatában, Max és Holly küzdelmét Vecna álomvilágában, Mike, El, Will és a többiek próbálkozását, hogy megfejtsék a Tótágas végső titkát és megmentsék Hawkinsot.

A 7. rész végére a nézők megtudják, mi is valójában a Fel-Le, mit tervez a kormány Tizeneggyel és Kalival, és hogyan illeszkedik össze a Stranger Things teljes mitológiája – ám a Collider szerint ezek a válaszok „vállvonást érnek” azoknak, akik követték a rajongói elméleteket vagy látták a Stranger Things: The First Shadow színpadi előadást.

Vannak homályos részek is

A kritika külön kiemeli, hogy a színpadi darabra való utalások „frusztrálóan homályosak lesznek azok számára, akik nem ismerik a történetét”, és szerinte egy más médiumban készült spin-offnak nem szabadna kötelező előismeretnek számítania.

A három epizód összhatása a kritika szerint: „fárasztó, de hiányos élmény”, mivel túlságosan függ attól, ami előtte történt, és attól is, ami majd a fináléban következik. A kritikus úgy véli, hogy talán egy év múlva, egyben újranézve jobban működhet, de önmagában nem áll meg igazán.

A színészek mentik meg, ami menthető

A Collider ugyanakkor hangsúlyozza, hogy több alakítás is kiemelkedő: Gaten Matarazzo „sorozatbeli legjobb teljesítményét” nyújtja Dustin szerepében, különösen Eddie elvesztésének feldolgozásában. Maya Hawke továbbra is erős Robin szerepében. Noah Schnapp Willként akkor is emeli a jeleneteket, amikor a forgatókönyv nem bánik vele jól.

Natalia Dyer Nancy karakterét „erős, mégis sebezhető függetlenséggel” tölti meg. Cara Buono (Karen Wheeler) pedig végre megkapja azt az elismerést, amelyet a rajongók szerint régóta megérdemel.

A látványvilág továbbra is grandiózus: a nézők „különböző valóságok között ugrálnak, láthatják, mi történik, ha valaki sörétes puskát lő egzotikus anyagra, és azt is, ahogy a Hawkins Lab péppé válik”.

Túl nagyra nőtt a sorozat?

A kritika alapjánj a Duffer testvérek talán túlságosan is kitágították a sorozat világát. Hopper alig kap szerepet, Mike háttérbe szorul, Tizenegy pedig nem annyira központi figura, mint kellene. Eközben új és mellékszereplők – Mr. Clarke, Murray, Holly, Derek, Vicki – is sok időt kapnak.

A kritikus így fogalmaz: „A sorozat túl szélesre nőtt a saját érdekében.”A végső epizódra marad a remény, hogy visszahozza a Stranger Things korai évadainak egyszerűbb, érzelmesebb hangulatát.