A roncsot egy iskolás fiú fedezte fel, amikor futás közben a dűnék között előbukkanó hajóbordákat pillantott meg, és az esemény nyomán egy lelkes kutatócsoport kezdte meg a hajó kilétének és történetének felderítését. A régészek, helyi kutatók és tudósok által végzett vizsgálatok alapján azonosították a hajót, mely nagy valószínűséggel az Earl of Chatham, egy 18. századi hadihajó, ami az amerikai függetlenségi háború idején is szolgált, majd később az északi-sarki bálnavadászatban vett részt, mielőtt viharos időben végleg partra sodródott volna.

Ben Saunders, a Wessex Archaeology vezető tengerészeti régésze a felfedezés kapcsán így nyilatkozott: „Szerencsés hajónak tartanám, ami furcsán hangzik egy elsüllyedt hajóról.” Hozzátette, a közösség elkötelezettsége és lelkesedése nélkül nem lett volna ilyen intenzív a kutatás és a hajó anyagának megmentése.

Sanday mindössze 500 lakosú szigetén a tenger és hajózás mindig is fontos szerepet játszott, így a roncs előkerülése igazi szenzációt jelentett a helyiek számára, akik traktorokkal és utánfutókkal segítettek több mint 12 tonna tölgyfa darabot elszállítani a partról. Sylvia Thorne, a közösségi kutatók egyike megfogalmazta: „Ez igazán jó móka volt, és fantasztikus érzés volt a közösségben – mindenki összefogott, hogy visszahozzuk.”

A hajó korát és eredetét dendrokronológiai vizsgálattal állapították meg

A hajó korát és eredetét dendrokronológiai vizsgálattal állapították meg, mely a fa évgyűrűi alapján a 18. század közepére, Dél-Angliába helyezte a faanyag származását. Ez a korszak egybeesik a brit bürokrácia erőteljes fejlődésével, így az archívumokban megőrzött részletes iratok segítségével a szakértők szűkíteni tudták a lehetséges hajók körét.

Saunders a kutatás menetéről így beszélt: „Kiszűrjük az észak-európaiakat a brit hajók közül, eltávolítjuk a túl kicsi vagy észak-angliai működésű roncsokat, és marad két-három, végül az Earl of Chatham az utolsó, ami megmarad.” – idézte az ABC News.

A hajó eredetileg HMS Hind néven, egy 24 ágyús brit hadifregattként épült 1749-ben, és aktívan részt vett a Brit Birodalom terjeszkedésében, például Kanada francia kézből való visszafoglalásában, valamint az amerikai gyarmatok feletti brit uralom megőrzésében. 1784-ben eladták és átnevezték, majd bálnavadászhajóként szolgált a grönlandi partoknál. Az ipari forradalom egyik nélkülözhetetlen energiaforrását, a bálnazsírt állította elő, amelyet a gépek kenésére, szövetek puhítására és utcai világításra használtak.

A roncs végső története

A roncs végső története sem nélkülözte a szerencsét: 1788-ban, miközben a bálnavadászatra indult, rossz időjárás miatt a Sanday partjainál hajótörést szenvedett, ám az összes 56 tengerész túlélte a kalandot. Saunders ezt is a hajó szerencséjének tulajdonítja.

A hajó faanyaga jelenleg a Sanday Heritage Centre frissvíz-tartályában konzerválják, miközben folynak az egyeztetések a roncs állandó kiállításba helyezéséről. Saunders hangsúlyozta a közösségi részvétel jelentőségét: „A közösség rendkívül lelkes és kíváncsi volt, büszkék rá. Nekik köszönhető a felfedezés, a mentés, valamint az állagmegóvás is.”

A helyiek számára a hajó egy híd a múlt tengerészeti története és a jövő között, különösen a klímaváltozás okozta partmenti változások fényében, amelyek újabb hajóroncsokat hozhatnak napvilágra. Ruth Peace közösségi kutató így összegezte az élményt: „Az egyik legnagyobb tanulság számomra, hogy mennyire állandóan jelen van Sanday múltja, akár láthatóan, akár csak a felszín alatt.”