Főnyomozó számolt be arról, hogyan élte túl a 2008-as téti lövöldözést

Horváth Tibor százados, a Kisbéri Rendőrkapitányság főnyomozója volt a négy rendőr közül az egyik, akikre 2008-ban a téti lövöldöző tüzet nyitott. Hogyan élte át, mi történt aznap, erről mesél a police.hu rovatában, melyben tapasztalt kollégák emlékeznek vissza érdekes történetekre, esetekre.

„Ma is tisztán emlékszem arra a hideg, párás januári napra. Reggel hatkor vettem fel a szolgálatot, nem sokkal később érkezett a bejelentés. Téten, az idősek otthonának vezetőjét súlyosan bántalmazta egy ott dolgozó alkalmi munkás. A sértettet azonnal kórházba kellett szállítani. Amikor odaértünk a bűnügyi technikus kollégámmal, már a helyszínen volt a két körzeti megbízott, akik a helyszínt biztosították, és a tanúkat hallgatták meg. Soron kívül Donald Trump ismét felhívta Orbán Viktort

Mi is megkezdtük a helyszíni szemlét. Már a munka közpén tartottunk, amikor az egyik nővér izgatottan jött ki az épületből, hogy az elkövető telefonált, és azzal fenyegetőzött, felakasztja magát, mert nem bírja elviselni, hogy miatta fog meghalni az intézmény vezetője. Azonnal jelentettük az ügyeletnek az esetet. A körzeti megbízottak rögtön indulni akartak, én azonban arra kértem őket várjanak, hogy én, és a helyszínelő kolléga is velük mehessünk. Ismertük az elkövető hátterét. A férfi büntetett előéletű, korábban bokszoló is volt. Tartottam tőle, hogy ketten nem bírnak majd vele. Négyen indultunk el, akkor még csak nem is sejtettük, hogy egyenesen a csapdába sétálunk.

A férfi a Zrínyi utca végében lévő házban lakott. A két körzeti megbízott leparkolt a háza elé, mi pedig egy picit távolabb álltunk meg az autóval. A körzeti megbízottak a kapuhoz mentek, de az zárva volt. Én is kiszálltam a gépkocsiból és az udvar irányából, a kerítés mellett a kollégák felé tartottam, amikor megláttam a férfit a verandán. Fedezékben, egy puskával a kezében várt a rendőrökre. A kollégák nem láthatták, mert takarásban volt. Elkiáltottam magam: vigyázz, fegyver van nála!

Ekkor az egyik körzeti megbízott felém fordult, és abban a pillanatban eldördült a lövés. Szerencsére a lövedék célt tévesztett, de ekkor a férfi újra lőtt, és ezúttal eltalálta az egyik körzeti megbízottat, akit a jobb oldalán, vesetájékon ért a golyó. A kolléga felüvöltött fájdalmában. A támadó tovább lőtt rájuk. Én ekkor egy célzott lövést adtam le, ami nem talált, de a férfi észrevette, hogy én is ott vagyok.

Felém fordult, és elkezdett rám lőni. Mellettem csapódtak be a lövedékek. Miközben a támadó engem vett célba, a körzeti megbízott kihasználta az alkalmat, hogy eltereltem róluk a támadó figyelmét, a sebesült társát a szolgálati autóhoz húzta. Leadtam még egy lövést, mire a támadó beszaladt a házba.

Közben rádión kértünk erősítést, és mentőt a sérült társunknak. A kollégák a rendőrautónál, én a kerítés mellett találtam fedezéket. A mentő nagyon gyorsan megérkezett, még az erősítés előtt. Nem tudtuk figyelmeztetni őket, így egyenesen a tűzvonalba hajtottak. A férfi a mentőautóra is lőni kezdett, ezúttal már a házból, a szoba ablakából. Intettem a mentő sofőrjének, hogy forduljon meg az autóval, hogy takarásban legyenek.

Eztán a kollégák az út túloldalán, a füves árokban húzták a sérültet a mentőautóhoz. Az elkövető eközben folyamatosan lőtt rájuk, az egyik ápolót a vállán el is találta egy lövedék. Ennek ellenére folytatták a mentést, és sikerült betenni a sérült rendőrt az autóba. Miután a mentő elment, a két kollégám a ház oldalánál, én pedig az autók mellett maradtam. Odakúsztam a szolgálati gépkocsinkhoz, beleültem. Elindultam, hogy az autóval megálljak az utca végén keresztbe, és lezárjam az utat.

A támadó észrevette, hogy a kocsi mozgásban van, és elkezdett lőni rám. Körülbelül 50-60 métert haladtam, miközben folyamatosan tüzelt. Később kiderült, hogy 68 lövést kapott a gépkocsi úgy, hogy én is benne ültem. A másik szolgálati autóra 18 lövést adott le. A kollégákkal fél szavakból is értettük egymást. Miután megálltam a kocsival, intettem nekik, és az egyik közeli házba menekültünk be.

Onnan tartottuk szemmel a gyanúsítottat. Az emberek közben indultak volna munkába, gyerekek iskolába, figyelni kellett rájuk, hogy ne jöjjenek ki a házból, és lehetőleg senki ne menjen a tűzvonalba. A kiérkező járőrkocsik az utca végét elbarikádozták, mi pedig bentről tartottuk a frontot. Néha egy-egy szomszéd ki akart jönni kíváncsiskodni, de azonnal rájuk szóltunk, hogy menjenek be a házba.

Megérkeztek a terrorelhárító szolgálat munkatársai Budapestről. Volt velük egy túsztárgyaló is, ő hátulról közelítette meg a lövöldöző házát, de a gyanúsított észrevette, és rá is lőni kezdett, így muszáj volt visszavonulnia. A kommandósok úgy döntöttek, hogy inkább behatolnak a házba, és elfogják a férfit. Éppen elkezdték megközelíteni a gyanúsított házát, amikor két lövés dördült el.

Pár másodperccel később egy idős nő jött ki sírva a házból, és ennyit mondott: vége, lelőtte magát. A támadó édesanyja volt. Mindaddig nem is sejtettük, hogy az elkövető a szüleit is túszul tartotta fogva a házban. Amikor a gyanúsított meglátta a közeledő kommandósokat, végezni akart velük és magával is. De már nem volt nála elég lőszer, ezért csak magát lőtte fejbe. Amikor a kommandósok bementek a házba, az elkövető még életben volt, ezért mentőt hívtak. Pár óra múlva a kórházban belehalt sérüléseibe.

Még aznap bementünk a kórházba meglátogatni a megsebesült kollégámat. Mikor hazamentem este, átöleltem a menyasszonyomat és csak akkor fogtam fel, hogy mi történt, hogy mekkora veszélyben voltunk mindannyian. Alig bírtam elaludni, remegtem, dolgozott bennem az adrenalin és akkor jött ki rajtam a fáradtság is. Az eset után mindannyian megkaptuk a Bátorságért Érdemjelet, és a meglőtt kolléga is felépült, bár hónapokig tartott a gyógyulása.”