(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.)

Ismét sikerült: augusztus 20-a idén megint arról szól, hogy vajon jó-e, hogy van tűzijáték, kell-e a „felesleges pénzkidobás”, a lényegről pedig elfeledkezünk: államalapító Szent Istvánról.   Soron kívül Küszöbön az új gázszerződés Törökországgal – Szijjártó Isztambulban tárgyal

2022-ben Európa legnagyobb tűzijátékát rendezzük ezen a napon – egyeseknek öröm, másoknak visítás. A vita nem kezdődött volna el, ha néhány nagyon haladó és nagyon szabadságszerető ki nem találja, hogy erre aztán semmi szükség. (Rátok meg aztán mi szükség van?) 

Lehet tűzijátékkal is ünnepelni, de anélkül is. Egy biztos: ha ők a tűzijáték ellen vannak, akkor nekünk kötelesség mellette állni. Sírnak, ordítanak: akkor ez biztos valami nagyon jó dolog. Mindenesetre nézzük meg, hogy mi a problémájuk, hogy aztán foglalkozhassunk az ünnep valódi jelentőségével. 

A sivalkodók azt állítják, hogy ezt a pénzt sokkal jobb dolgokra is el lehetne költeni, az élen jár az aHang kezdeményezése, akik eseményt szerveztek arra a Facebookon, hogy márpedig ők csakazértsem mennek a tűzijátékra. Azt írják, hogy a kormány rengeteg pénzt osztogatott szét a kampány során (a fiataloknak, a családoknak és a nyugdíjasoknak, de úgy tűnik, mindez felesleges a szemükben), de három bekezdéssel később mégis azt kérik számon, hogy miért a tűzijátékra költenek, és nem a gazdasági válság okozta károk enyhítésére. Osztogatás? 

Felróják, hogy elkezdődtek a megszorítások – azok, akik mindig azt hangoztatják, hogy a rezsicsökkentés magától az ördögtől való, ahogy az ársapka is. Akkor vajon ők piaci árat fizetnek a gázért és a villanyért? Piaci áron tankolnak a benzinkúton? Nem veszik meg az árstopos élelmiszereket? Nem kötelező, ha nem tetszik. Ez egy szabad ország. Azért mégis érdemes megjegyezni, ne legyenek kétségeink, ha a kormány nem hozott volna ilyen intézkedéseket, hanem hagyná szegénységbe süllyedni a népet, akkor azonnal azt mondanák: a Zórbán ezt is ellopta. 

Viszont az a pénz, amelyet a tűzijátékra fordítanak mind a mi adónkból jön össze. Hogy mi? Az én adómat tűzijátékra költik? – kérdezik. Nem, a sivalkodók adóját elektromos buszokra, biciklisávra, lakásszínházakra költik, míg az én adómat a tűzijátékra és a stadionokra. 

Ráadásul a pirotechnikai eszközök idei költsége 1,65 milliárd forint. Ez azt jelenti, ha csak azok, akik áprilisban a Fidesz listájára szavaztak, fejenként 500 forintot beledobnak a közösbe, már majdnem meg is van ez az összeg. Teszek egy olyan merész állítást, hogyha nem is mindenki adna bele, simán össze lehetne gyűjteni ezt a pénzt – biztosan vannak, akik többet is hajlandók áldozni rá. Több pénz, több liberális könny. 

Arról nem is beszélve, hogy ezek a pirotechnikai eszközök már régóta egy raktárban pihennek, arra várva, hogy felhasználjuk őket. Attól, hogy nem lőjük fel őket, minden család sokkal jobban fog élni, nem? Arról nem is beszélve, hogy olyan kezdeményezés is indult, hogy tartsanak népszavazást arról, legyen-e jövőre tűzijáték. Vajon a kezdeményezők tudják, hogy mennyibe kerül egy népszavazás? Egy példa: a kvóta-voksolásnak csak a technikai lebonyolítása került 4,5 milliárd forintba, és akkor még nem beszéltünk másról, sem azokról a milliárdokról, amelyeket a kampányra el lehet költeni. Akkor már inkább tűzijátékozzunk egy jót. 

Ráadásul a tűzijátékot kíséri sok más rendezvény is, amely családokat, gyerekeket, felnőtteket vonz, akik utaznak, megszállnak valahol, költenek, vásárolnak – azoknál a vendéglátósoknál, szálláshely-tulajdonosoknál, akikkel a legjobban kicseszett a koronavírus-járvány. Még ezt is vegyük el tőlük? 

Aztán ott van a dolog másik része, az igazán fontos része, amelyet megint sikerült háttérbe szorítani: az Állam, a Nemzet, a Haza, a Kereszténység, a Hagyomány, az Összetartozás.  

Ne tévedjünk: itt nem csak arról van szó, hogy felteszik a kérdést, hogy minek itt ennyi pénzt a gazdasági válság közepette elkölteni a tűzijátékra, hiszen ha minden rendben menne, akkor is sivalkodnának. Másról van szó: ezek az emberek meg akarják osztani azt a közösséget, amely a hosszú, több évtizedes szenvedés után végre ismét kezd magára találni, és belekapaszkodik azokba a dolgokba, amelyek igazán számítanak: Isten, Haza, Család. 

Az, hogy előveszik ezt az ügyet, arra jó, hogy a hangsúlyt az igazán fontos dolgokról lehelyezzék, mert fizikai fájdalmat okoz nekik már csak a gondolat is, hogy vannak olyan emberek, akik szeretik a hazájukat, Magyarországot, ne adj’ Isten még emellé keresztények, esetleg katolikusok is. 

Érdemes megnézni a Facebook-eseményt arról, hogy ők aztán nem mennek díszelegni a rakpartra. Itt felteszik a kérdést: mégis mit szeressek abban, hogy magyar vagyok? Mire legyek büszke? A nagy tolerancia és a nagy elfogadás jegyében egy dolgon átsiklanak: a nemzetet nem mi osztjuk meg, hanem ők. 

Persze van abban valami, hogy pont augusztus 20-a nem tetszik nekik, hiszen itt egyesül az a két dolog, amelyet a legjobban gyűlölnek, de azért, mert félnek tőle – tudják ugyanis, hogy elpusztíthatatlan: az egyik a magyar nemzet, a másik a (katolikus) keresztény egyház, amelyre Szent István ennek az országnak az alapjait helyezte. 

A baloldal és a liberálisok mindig kéz a kézben sétálnak, ha a nemzet lebontásáról van szó, de a nagy helyzet az, kedves barátaim, hogy nem vagyunk hajlandók felülni a provokációnak, még akkor sem, ha a „lopakodó kommunizmus” jegyében szerveznek tüntetést, vagy Szabó Bálint, aki korábban a DK-t és az MSZP-t is megjárta, traktorokkal záratja le a rakpartot. Hiszen a szabadság jegyében azt hiszik, hogy megfoszthatják a boldogan ünneplőket és emlékezőket attól, hogy büszkék legyenek a magyarokra – a múltban, a jelenben és a jövőben. 

A balosok azt is kifogásolják, hogy nevelő célzatú programsorozatok is lesznek, hiszen az idei tűzijáték „a keresztény Magyarország születésétől máig tartó ezer év sűrített krónikáját jeleníti meg olyan formában, amely a nemzeti értékek emlékének tanulságát és a Szent István-i örökség átadását helyezi a középpontba a gyermekek, a fiatalok, a jövő nemzedék számára. Az ünnepi műsor igazi családi élménnyé válik, mely során a szülők megfoghatják gyerekeik kezét és együtt utazhatnak a magyar történelem nagy korszakainak, jelentős pillanatainak tablójával, hangsúlyozva közben azokat a fontos nemzeti értékeket, melyek a mindennapi élethez is támaszt nyújthatnak egy-egy erkölcsi tanítás formájában. A produkció ezúttal is emlékeztet minket arra a csodára, hogy annyi nehézség ellenére is sikerült megmaradnunk és megtartanunk helyünket Európa szívében, ez pedig a magyar nemzet szilárd értékeinek és a Szent István-i keresztény kultúra erős gyökereinek köszönhető”.

Nekünk aztán nem kell bemutatni, milyen az a nevelés, hiszen nem a konzervatív jobboldal, a nemzeti-keresztény oldal az, amely állandóan át akarja nevelni az embereket egy utópia, a tökéletes világ jegyében. Persze, az LMBTQ-lobbi, az elfogadásra, szolidaritásra való nevelés, minden ilyen edukáció az jó, a nemzeti-keresztény nevelés pedig rósz. Ez pedig nem fogjuk hagyni, hogy elvegyék tőlünk, mert tudjuk, megtanultuk: ez a megmaradásunk záloga. 

Augusztus 20-a a tökéletes alkalom arra, hogy lássuk: igenis van mire büszkének lennünk, hiszen az, hogy Szent István óta mi még mindig itt vagyunk, az egy sikersztori, akár úgy is mondhatnánk, hogy isteni csoda. 

Ismét el kell mondanunk: Magyarország csak úgy lehet erős, ha a nemzetet és a kereszténységet is megőrzi, még akkor is, a balliberális oldal el akarja ezt venni tőlünk, ahogy már oly sokszor akarták a történelem során – hiszen ezek ugyanazok. 

A mi dolgunk pedig az, hogy tudjuk, mi az, amit meg kell őriznünk, amiért még mindig érdemes harcolni, és legyen elég bátorságunk tenni is ezekért a dolgokért: Isten, Haza, Család. A kötelesség alól nem bújhatunk ki, és igenis meg kell ünnepelnünk azt az államot, amelyet Szent István ránk bízott, az ünnepeinket vissza kell szereznünk, le kell számolnunk a kommunista történetmesélés hazugságaival, vissza kell térnünk az ezeréves államiságunkhoz, és ami a legfontosabb: nem csak ezen a napon, de