(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének az álláspontját.) 

A Tageszeitungban jelent meg Anne Diekhoff véleménye Orbán Viktor tusnádfürdői beszédéről. A szerző szerint „a magyar miniszterelnök rasszista hozzáállása aligha elviselhető”, majd felteszi a kérdést: „meddig mehet el Orbán Viktor, mielőtt ez túl sok lesz az EU-nak?” Soron kívül Máv: éjszaka helyreállhat a Déli pályaudvart érintő vonalak menetrendje

„Orbán Viktor ismét megszólalt. És – ismét – rosszat mondott. Eddig semmi újdonság – és a jelek szerint már nem is nagy felhajtás a derűs emberek körében. Szóval minden rendben van? Természetesen megszoktuk, hogy Orbán létezik, és vele együtt a világnézete, amelyben minden ember egyenlősége tűnik a legnagyobb rossznak” – írja. 

Azonban hozzáteszi: „Orbán Viktor nem az első és nem is az egyetlen, aki az emberi fejlődés megakadályozásának szenteli az életét. Minden társadalomban vannak olyanok, akik büszkén mutogatják ezt a világnézetet, mintha nem kellene szégyellni”. 

NE HAGYD KI

Sport

Orbán Viktor: az Aranycsapat mítosza tovább élhet

Persze, a germánok biztosan tudják, hogy milyen az emberi fejlődés megakadályozásának szentelni az életet, ahogy azt is, hogy milyen büszkén mutogatni egy világnézetet – az egész (újkori) történelmük erre épül. Megérne egy misét, hogy mi az, amit a németeknek szégyellniük kell – de nekünk nem kell ugyanezt tenni az ő bűneik miatt. 

Azt azonban Diekhoff elismeri: „természetesen az EU nem diktálhatja a tagállamainak, hogy kiket választanak meg demokratikusan”. Itt még azt hinné az ember, hogy nagyot fordult a világ, hiszen vajmi kevésszer szokták elismerni, hogy Orbán Viktor nem egy diktatórikus rendszer önkényesen megválasztott vezetője, azonban később kiderül: a demokráciának vannak fokozatai, és ha olyan világnézetek jelennek meg benne, amik a németeknek nem tetszenek, akkor az máris nem jó demokrácia.  

A cikk szerzője ugyanis így folytatja: „de mint Németországban, ahol az az érv, hogy az AfD demokratikusan választott, csak addig érvényes, amíg ki nem derül, hogy a párt a demokratikus elveket akarja megtámadni: itt is árnyalatokról van szó”. 

Szóval csak olyan vezetőt vagy pártot lehet megválasztani, aki megfelel a követelményeknek. Rendben. 

Diekhoff szerint „fontos különbségekről van szó”. Valóban. Hiszen a demokráciából egyáltalán nem következik, hogy az emberek szabadon élhetnek azon szabadságfelfogás szerint, amit még például Edmund Burke hirdetett („A szabadság értéke az emberek számára az, hogy tetszésük szerint cselekedhetnek”.), nem aszerint, amit a liberálisok mindenkire rá akarnak erőltetni a haladás utópiája nevében. 

„Mit akar egyébként Orbán az EU-ban, amikor ott Lengyelországon és Magyarországon kívül minden ország állítólag el van ítélve?” – kérdezi.   

Majd kijelenti, hogy Orbán szalámizása több, mint amit az elfogadó és szabad demokrácia jegyében el kell viselniük. Valóban? Akkor mégis milyen szabad és elfogadó az a demokrácia, ha más nézetek nem is jelenthetnek meg benne? 

Aztán a végére Diekhoff még odabiggyeszti: „még nem is beszéltünk Magyarország égbekiáltó önzéséről, amikor az ukrajnai háborúról és a gázszállításokról van szó.”

Nem, de esetleg beszélhetnénk akkor már Ukrajna önzéséről, amikor a nyelvtörvényről van szó, a magyar kisebbség helyzetéről Kárpátalján, vagy arról, hogy a németek megint kitaláltak valamit, amit aztán elviszek a falig, nem törődve vele, hogy akár egész Európát is magukkal rántják. Megint. (Ugye emlékszünk arra is, hogy Manfred Weber szerint egyenlően kell elosztani az Európába érkező gázt? A németeknek nincs, a magyaroknak van. Ilyenkor jó lenne, amit Orbán Viktor csinál? Kinek mit intézett a kormánya.) 

Ismerjük, milyen, ha a germánok valamit kitalálnak. A lengyelek mellett mi, magyarok voltunk azok, akik ezt örökre megtanultuk. Köszönjük, többször nem kérünk belőle. De megvárjuk, amíg a németek megfagynak, csak ezúttal nem kell Moszkváig menniük, jó lesz az otthon is – csak minket ne rántsanak magukkal.

De hogyha már ennyire elővettük a miniszterelnök tusványosi beszédét, talán Anne Diekhoff figyelmét sem kerülte el a vége: 

„Az a megfontolás, hogy mi mindig többet adtunk a világnak, mint amit kaptunk, hogy mindig többet vettek el tőlünk, mint amit nekünk adtak, hogy nekünk rendezetlen számláink vannak, hogy mi jobbak, szorgalmasabbak és tehetségesebbek vagyunk annál, mint ahol most tartunk, és ahogy élünk, és az a tény, hogy a világ nekünk tartozik, és ezt a tartozást be akarjuk, és be is fogjuk vasalni.”

Szeretném megkérdezni, kedves Anne, tudja-e, hogy Németország mivel tartozik Magyarországnak? Nem? Akkor majd Vésey Kovács László a segítségére siet. (És amint megkapjuk ezt a pénzt – még ha kamatok nélkül is – máris nem lesz szükségünk az Európai Unióra.)