„Minden kezdetnek van vége, és minden végzetnek van kezdete…”
Az emberi életünk során nehezen fogadjuk el az elmúlást, szeretteink elvesztését. Valójában amíg meg nem éljük mindezt, ezek az érzések nagyon távolnak tűnnek.
Amíg egy szerettünk el nem megy, nem igazán realizálódik bennünk az, hogy mit is jelent, amikor valaki már soha nem szólhat hozzád, nem érinthet meg, vagy nem láthatod őt viszont… Látjuk, tudjuk, hogy a halál minden egyes másodpercben jelen van az életünkben, de csak keveset beszélünk róla. Keveset beszélünk róla, mert az élet utat tör magának, ám ami megszületik, az egyszer el is múlik.
Naivan próbálunk hinni abban, hogy a szeretteink örökké velünk lesznek, és a vég nem létezik. Gyerekként felfoghatatlan számunkra, hogy a szeretteink egy nap már nem fognak létezni a Földön, majd az idő múlásával szép lassan eljutunk arra a pontra, amikor szembe kell néznünk azzal, amire valójában soha nem akarunk gondolni. Az életről, mint a létezésünk alapvető szinonimájáról az esetek többségében pozitívan beszélünk, de azon a bizonyos napon gyakran mondjuk azt, hogy az „élet kegyetlen”, vagy épp a teremtőt okoljuk a történtekért.
Az emberek többsége nem jár templomba, és sokan nincsenek megkeresztelve sem, de mégis hisznek. Hisznek abban, hogy a szeretteik, akik fizikailag már nem lehetnek velük, odafentről figyelik, támogatják és segítik őket.
Mély fájdalmat, és sokszor soha nem gyógyuló sebeket érzünk magunkban, azonban a közös emlékek, amik megfoghatatlanok, az idők végezetéig elkísérnek bennünket. Él bennünk egy olyan világ, ahol a szeretteink tovább élnek, mellettünk, velünk… Nemcsak egy nap emlékezünk rájuk, vagy emlékezünk meg róluk. Ilyenkor azonban az emberiség talán egy hajszállal közelebb kerül egymáshoz, és úgy érezzük, kicsit mindannyian ugyanazok vagyunk.
Az élet ajándék, a halál valami másnak a kezdete. Minden kezdetnek van vége, és minden végzetnek van kezdete.
