Molnár Tamás Európa zárójelben című könyvével már foglalkoztam, az első részben azt a problémát jártuk körül a segítségével, hogy Európa hogyan vált másodlagossá, az Egyesült Államok egy elhanyagolható pótlékává egy új ideológia segítségével. 

A második részben pedig az kerül terítékre, hogy létre lehet-e hozni egy egyesült Európát az USA mintájára, és ha meg is próbálkoznak vele, akkor is miért nem működik? Talán Molnár még nem tudhatta, de ma már látjuk: Magyarország és a magyar miniszterelnök előkelő szerepet játszik abban, hogy ne olvadjunk bele megint egy birodalomba (vagyis pontosabban csak egy magát annak képzelő valamibe).  Soron kívül Máv: éjszaka helyreállhat a Déli pályaudvart érintő vonalak menetrendje

De kezdjük az elején: a maastrichti szerződést Molnár Tamás írásai után szignálták, azonban a szerző nem rejtette véka alá a gondolatait annak kapcsán, hogy mire megy ki a játék. „»Maastricht« tulajdonképpen egy ideológia, a totálisra törekvő liberális demokrácia európai, majd planetáris megnyilatkozása”.¹

Idézi Roland Dumas minisztert, aki azt mondta, hogy az Egyesült Európa békében fog élni önmagával és a világgal, senkinek nem lesznek benne egyeduralmi ambíciói.² Ez még talán megvalósítható, de aztán úgy döntött a kontinens nyugati része, az „Egyesült Európa”  hogy „ideológiai uniformisba akarja tagjait öltöztetni, amelyet liberális demokráciának hívnak”. 

Azzal érvelnek, hogy ma már nincs olyan, hogy egy nemzet teljesen független (nem mintha korábban ilyen lett volna), a nemzetek szuverenitása pedig elavult fogalom (kivéve, ha az a szuverén ország Ukrajna, bár azt is tudjuk, hogy ők demokratikusak is – a szerző), és az ideológia követői nekiszegezik a fegyvert a nemzet fogalmának, „melyet valóban fel kell olvasztani, ha a liberális demokrácia fogalma győzedelmesen elterjed”.⁴  

A baj csupán az, hogy ezt elég nehéz lenyomni azoknak az országoknak a torkán, amelyekben még van némi önérzet, amelyet nem tudtak gyakorolni negyven évnyi kommunista elnyomás alatt – lásd Magyarország. Azonban ezek az évek nemcsak megkeményítették a nemzetet, de sokkal intelligensebbé is tették, és bár a kommunisták célja pont nem ez volt, de sikerült elérniük, hogy a proletariátus mára a nemzet részévé vált.⁵  

Molnár nagyon pontosan megjósolta a jövőt, amikor a következőket írta: „néhány év és a Kelet másképp fog megnyilatkozni, mint a Nyugat. A fogyasztói társadalom nem sokáig fogja elkápráztatni ezeket az országokat”.⁶ 

„Az egység jelszava természetesnek hat a mi két Diafoirusunk, Jacques Delors és Roland Dumas számára, de a kelet-európai országok fővárosainak jövőbeli vezetői valószínűleg másként fogják látni az azonosnak hitt dolgokat. Ma vagy holnap reggel még azt hisszük, hogy megértjük egymást egyik és másik oldalon. A keletiek – méghozzá teljes joggal – torkig vannak a marxizmussal, a függetlenségi mozgalmaikat elindították, de csodálják az amerikai modellt.”⁷  

Akkor még Magyarország sem tudhatta, de az elmúlt években teljesen világos lett. Egyre többször rémlik fel: nem láttuk még ezt a rendszert? A válasz pedig egyre többször az, hogy de. Láttuk. És nem tetszett. „A 20. század során a kelet-európai népek és elitek már okultak a nyugati típusú, vagyis az amerikai ideológiának megfelelő demokráciából, amelyet mindig az apokalipszis négy lovasa kísér: a kapitalizmus, a liberalizmus, a pluralizmus és az erkölcsi zűrzavar”.⁹  

Magyarország pedig pontosan tudja, hogyan kell reagálni a kommunizmusra: nemzeti érdekkel. Hiába próbálkozott mindenki, a kommunisták, most pedig a liberálisok, a magyarokból nem tudták kiirtani a nemzeti tudatot, sőt. (Halkan jegyezném meg: a Kúria és Ítélőtábla után most a főispánjaink és a vármegyéink is visszatérnek.) 

„A nemzet olyan keret, amely ösztönzi az ember teljesítményét, de konfliktusokat is szül: hitek, teóriák, intézmények, rendszerek, gondolkodásmódok, különböző esztétikai érzékenységek testesülnek meg benne. A nemzetek meghatározott társadalomként fogják fel magukat, amelyek a történelem kulcsát és végét jelentik, azaz valójában az emberi sors beteljesülését. Innen a sokszínűségük, a szembenállás kockázatának vállalása, sőt a polgárháborús állapotok is”.¹¹

De mit lép az Európai Unió az „eretnek tagállamok” ellen?¹² Mi van, ha valaki előrébb helyezi a nemzeti érdeket, mint az európai érdeket? Ezt is látjuk már. Molnár még úgy ítélte meg, hogy abban az esetben, ha az Egyesült Európa létrejön, polgárháborúnak, keresztes hadjáratnak, rendőri eljárásnak, etnikai tisztogatásnak fogják hívni a büntetőhadjáratokat.¹³ Szerencsére ez nem történt meg, így jelenleg be kell érnünk a jogállamisági mechanizmussal.  

Persze, mondhatnánk, egyszerűbb lenne elfogadni, amit mondanak nekünk. Sokkal könnyebb lenne, nem? Nem. Vagyis de. Lehet, hogy könnyebb lenne, de jobb semmiképp. Magyarország ezeréves történelme alatt annyiszor került szembe a Nyugattal, annyiszor várta, hogy a segítségére siet, hogy már képtelen megbízni benne. Miért lenne most másképp? 

Érdemes felidézni, ahogy Molnár is teszi, hogy mindig Kelet volt az, aki megvédte a Nyugatot a nagy invázióktól¹⁴ (nem kell megköszönni, esetleg egy kis térdeléssel), ezáltal a Nyugat élhette a saját életét, fejlődhetett, gazdagodhatott, miközben a Keletnek szegénységben, rabszolgaságban kellett töltenie mindennapjait, megtizedelődött a lakossága és az önbecsülése. 

Tehát semmi okunk rá, hogy hálásak legyünk a Nyugatnak. Kelet, „ha el is felejtette Mohácsot és I. Ferenc francia királynak a szultánnal való paktumát, nem fogja megbocsátani, hogy a Nyugat rendszeresen cserben hagyja: lásd például Trianon, 1956, 1968, 1981”. „Kelet- és Nyugat-Európa (ideértve az USA-t is) között nincs »indok« szerelmi viszonyra, még kevésbé házasságra”.¹⁵

2010 óta jelentős változáson ment keresztül az, ahogy a magyarok gondolkodnak a világról. A „merjünk kicsik lenni” helyett megérkezett a „merjünk nagyok lenni”. Molnár Magyarország kapcsán megjegyzi, hogy „ennek az országnak semmi, se semmi oka nincs a »Nyugat« előtt szemlesütve állni, azt bálványozni, utánozni.”¹⁶ 

Összehasonlítást tesz Molnár, amelyben megállapítja: lehet, hogy vannak dolgok, amelyekben Magyarország le van maradva, mégsem lehet oka szégyenkezni, pláne nem úgy, amin keresztül ment. Molnár szerint „tanácsos lenne” ezt az összehasonlítást „egy olyan Nyugattal tenni meg, amely fél évszázadig tartó szovjet megszállás alól kerülne ki. Olyan megszállás alól, melyért a Nyugat felelős és amelyet a Nyugat támogatott. A kép és az arányok azonnal megváltoznának”.¹⁷

Újra mondjuk el: amit Magyarország csinál, amit képes volt ezer év alatt túlélni az egy sikersztori.

„Nem tabula rasát hagyott maga után a négy évtized, csak az ország állapotait függesztette fel. A dolgok most visszatérnek a szokásos medrükbe, és mindig is természetesnek számító ritmust követik, nem pedig a nyugati társadalmak fejvesztett tempóját”.¹⁸ 

„Ezeréves történelmük megkeményítette a magyarokat, eléggé realisták tehát ahhoz, hogy kételkedjenek” abban, hogy a Nyugat miféle segítséget tud nyújtani, és valóban megteszi-e, ha szükség van rá. „A magyaroknak egyszerűen nincsenek illúzióik, és a nyugati ígéretekkel kapcsolatban akasztófahumorral telített tréfák terjednek az országban”.¹⁹ 

(Jegyezzük meg: ezeket a sorokat Molnár Tamás 1992-ben írta. Nem is lehetne aktuálisabb, mint ma.) 

(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu szerkesztőségének álláspontját.)

¹Molnár Tamás: Európa zárójelben (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2022.) 184.o.

²uo. 179.o.

³uo. 180.o.

⁴uo. 185.o.

⁵uo. 54.o.

⁶uo. 60.o.

⁷uo. 98.o.

⁸uo. 99.o.

⁹uo. 60.o.

¹⁰uo. 186.o.

¹¹uo. 128.o.

¹²uo. 186.o.

¹³uo. 187.o.

¹⁴uo. 97.o.

¹⁵uo. 170.o.

¹⁶uo. 176.o.

¹⁷uo. 177.o.

¹⁸uo. 191.o.

¹⁹uo. 204.o.

²⁰uo. 205.o.