Kegyetlen viharok és tanácstalanság dúl a mai nőkben, mi a megoldás?

Jól tudjuk, hogy semmi sem tart örökké, egy nap minden köddé válik a múlt homályában, ahogyan a szerelem is, ugyanakkor egy egészen különleges kötődés is lehet legalább annyira értékes és magával ragadó, mint amikor még izzó vasként lángolnak bennünk az érzések.

Manapság azonban joggal érezhetjük azt, hogy valami nem stimmel, nem működik, és sokkal többször futunk bele olyan emberekbe, akikbe korábban csak ritkábban. Alig pár év alatt minden sokkal rosszabb irányt vett, és legyünk őszinték, a nők lényegesen nehezebb helyzetben vannak. Soron kívül Küszöbön az új gázszerződés Törökországgal – Szijjártó Isztambulban tárgyal

Ennek számtalan oka van, de nem mindegyik ok olyan „súlyos”. Az azonban kétségtelen, hogy bizonyos százalékban erőteljesen szerepet játszanak abban, hogy miért van jelenleg ilyen sok egyedülálló nő, illetve olyan nő, aki nem lép ki a romokban heverő kapcsolatából, mert például a megszokás rabjává vált, vagy lelkileg folyamatosan gyötri őt a párja.

Soha nem szabad hibáztatnunk azokat a nőket, akik nem mernek lépni, helyette meg kell mutatni nekik a fényt azon a bizonyos alagút végén, ami néhol végtelennek tűnik. Ha utat mutatunk, és azok után is a sötétségben maradnak, nekik kell végigmenniük ezen a rögös, néhol sötét ösvényen, bízván abban, hogy egy nap kisétálnak a fényre, és már nem lépnek hátra többé.

A történelem során csak kevés olyan időszak volt, amikor ilyen szintű nyomást helyeztek a nőkre, akiknek egyszerre kell családanyának lenniük, szexi feleségnek és szeretőnek, csendesnek, ugyanakkor határozottnak, sikeresnek, de nem túl sikeresnek ahhoz, hogy mindez nehogy rossz hatással legyen párjuk büszkeségére és önbizalmára. Tisztelet a kivételnek, mert abból sincs kevés, és sok férfi igenis megadja ezt a teret, odafigyel, igazi társ tud lenni.

Valójában a nőknek a nap minden pontján figyelniük kell ezekre az apróságoknak tűnő dolgokra, ugyanakkor sosem beszélnek róla, mert egyrészt természetes számukra, másrészt kerülik az újabb konfliktusokat.

Egyre több olyan férfit látni odakint, akik teljesen természetesnek gondolják azt, hogy egy nő a nehezebb napjain is tökéletes legyen, úgy álljon a sminkje, hogy a férfi kihúzhassa magát mellette, de közben ne bámulja mindenki.

Ezen sorok olvasása közben sok ezer nő ismerhet magára, és biztosan vannak közöttük olyanok is, akik igazán csak most szembesülnek ezzel, mert mint azt fentebb is említésre került, számukra ez természetes. Szomorú, hogy mindez természetessé vált, mely által sokkal nehezebb nyomás nehezedik a nőkre, akikben emiatt egy olyan szintű megfelelési kényszer alakult ki, mely semmivel sem hasonlítható össze.

Lehetetlen ezt hosszú távon egyensúlyban tartani, és amikor a nők egy bizonyos idő után ingerültté válnak, jön a megszokott lemez, miszerint hisztiznek… Ezek olyan távol állnak a hisztitől, mint a bűbáj a természetes vonzódástól. Ha segélykiáltásként beszélünk erről a helyzetről, máris sokkal közelebb állunk a valósághoz.

Rengeteg elfojtás alakul ki a nőkben ezen okok miatt, akik nem mernek önmaguk lenni, és ha a karrierjükre is szeretnének koncentrálni, ismét megbélyegzik őket. Összehasonlíthatatlan a két nem ezen a területen, mert az igazi terheket sokszor a nők cipelik odabent, mérhetetlenül nagy kitartással, megspékelve a titokban átsírt éjszakákkal és gyomorideggel.

Ennek pedig nemcsak lelkileg, hanem testileg is súlyos árat fizetnek, majd jönnek a kiütések, a bőrelváltozások, a plusz kilók, eddig ki nem alakult betegségek… A férfiak bizonyos számban erről nem vesznek tudomást, vagy nem akarnak, szimplán nem tudnak róla, mert a párok nem kommunikálnak egymással ezen a szinten.

Sok olyan férfi van, aki bármikor tenne azért, hogy a párjában ne alakuljanak ki ezek a terhek, ám mivel nincs meg a megfelelő szintű kommunikáció, elmennek egymás mellett. Mindig fontos megosztani a másikkal az érzéseinket, mert ha erre nem vagyunk képesek, vagy ha meg is tesszük, de süket fülekre találunk, akkor nem ott van a helyünk, tovább kell mennünk, a saját érdekünkben, mert egy életünk van, nem több.