Ezt a kérdést vette górcső alá Alexander Motyl politológus professzor, Ukrajna-Oroszország szakértő, aki a 19FortyFive felületére írt elemzésében fejtette ki, hogy milyen esetben fordulhat elő támadás és annak milyen implikációi lehetnek.

A professzor rögtön kiemeli, hogy két forgatókönyv elképzelhető, ami Oroszországot támadásra sarkallhatja: a Nyugat átlép egy határt, amit a Kreml olyan súlyos provokációnak vesz, hogy súlyos választ ad; illetve Putyin annyira kétségbeesetté válik amiatt, hogy a jóval gyengébb ellenfél ellen sem tud háborút nyerni, hogy megtámadja inkább a Nyugat valamelyik gyengepontját.

Az orosz politikusok folyamatosan azt hangoztatják, hogy csak akkor fognak brutális választ adni a Nyugat lépéseire, ha azok közvetlenül megtámadják Oroszországot vagy olyan lépést tesznek, ami ilyen vagy olyan módon az orosz állam létezését fenyegeti.

Ez utóbbi értelmezésnek az eredménye az, hogy Ukrajnát megtámadták, az oroszok ugyanis állításuk szerint attól tartottak, hogy Kijev felvételt nyer a NATO-ba vagy az ország területére telepítenek olyan rakétarendszereket, amelyekkel el lehet találni orosz területet.

NE HAGYD KI

Európa

Orbán Viktor: Ha Putyin mond valamit, annak következménye van

Mint Motyl kiemeli, egyelőre kérdéses, hogy az oroszok értelmezésében mi számít kemény fellépésnek, de feltehetően tudatos az, hogy nem akarják ezt pontosítani, hogy a Nyugaton csak tippeljenek a vezetők, hogy mi lehet a következő lépés, ami súlyosnak minősül.

A professzor felhívja a figyelmet, hogy érdemes ettől külön venni az orosz televíziós személyiségeket és propagandistákat, akik örömmel fantáziálnak a nukleáris Armageddonról, Ukrajna, Lengyelország és a balti államok teljes elpusztításáról, valamint folyamatosan a nyugati hatalmak elleni végeláthatatlan harcról értekeznek.

Motyl is kiemeli, hogy nem lehet tisztán látni azt, ezek a szólamok mennyire tükrözik az orosz politikusok véleményét. Mint fogalmazott, talán ezzel akarják készíteni a lakosságot a „világvége-forgatókönyvre”, vagy csak rá akarnak ijeszteni a Nyugatra, de annyi biztos, hogy a hivatalos kommüniké jóval nyugodtabb, mint a propagandisták vágyálmai.

A professzor szerint azonban vannak alkalmak, amikor valósággá válik az eltúlzó kommunikáció: Moszkva is pontosan tudta, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása a következő két évtizedben teljes esélytelen volt, így a területükre telepített rakétarendszerek, mégis hónapokon keresztül ezt szajkózták, hogy küszöbön áll a fenyegetés és végül a „megelőző támadás” mellett döntöttek.

Motyl szerint kiindulva ezen túlzásokból és hazudozásokból, egyértelműen kijelenthető, hogy Moszkvának egy szavában sem érdemes bízni. Mint mondta, ettől függetlenül komolyan kell venni, hogy az orosz államiságra való egzisztenciális fenyegetés egy vörös vonal, már csak azt kell valahogy kitalálni, hogy mi minősül ilyen fenyegetésnek.

Ameddig nem folytatnak le villámháborús inváziót Oroszország ellen vagy nem lőnek rakétát Moszkvára, addig úgy tűnik, nincs egzisztenciális fenyegetés. Az Ukrajnának szállított eddigi fegyverek sem bizonyultak ilyen vörösvonalnak.

Az a tény, hogy az amerikaiak HIMARS rakéta-sorozatvetőt, illetve a britek MLRS sorozatvetőt szállítanak, az ugyan a háború menetét akár meg is változtathatja, viszont egészen addig, amíg az ukránok nem lőnek ezekkel orosz terület ellen, nehéz elképzelni, hogy az orosz államiságot bármi is fenyegeti – fogalmazott a professzor.

Motyl szerint még az sem teljesen tiszta, hogy ha Ukrajnában lenne nyugati katonai jelenlét, az átlépné-e azt a vonalat, ami az orosz államiságot állítólagosan fenyegeti. Ha csak az oroszok nem döntenek úgy, hogy egy sikeres ukrán ellentámadás vagy nyugati katonai jelenlét átlépi a mesterségesen generált vörösvonalat, addig nem tudjuk.

A professzor szerint még ebben az esetben is az a valószínű, hogy Oroszország az ukrán civilek ellen pörgeti fel a támadásait, mintsem egy nyugati államot megtámadnának. Motyl szerint az a lényeg az oroszok számára, hogy kiszámíthatatlanak legyenek a vörösvonal tekintetében, hogy mindig meglegyen ennek a bizonyos vonalnak a mesterségessége.

Ami viszont nehezíti a helyzetet, hogy a kétségbeesett orosz elit bármikor dönthet úgy, hogy rakétát lőnek Varsóra vagy inváziót indítanak Észtország ellen, csakhogy keménynek tűnjenek és teszteljék, mennyire erős a kollektív NATO-védelmet előidéző Ötödik Cikkely, tovább rontva ezzel a Kreml hitelességét.

Motyl kiemeli, hogy a Nyugatnak nem kell átlépnie egy objektív vörösvonalat, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósuljon. A professzor szerint ez elsősorban azért igaz, mert a diktátorok a természetüktől fogva kiszámíthatatlanok, a végtelen hatalommal rendelkező irracionális szociopaták, mint Putyin, azok meg különösen.

Motyl azt javasolja, hogy a nyugati törvényhozóknak minden egyes döntésükbe bele kell építeni az orosz kiszámíthatatlanságot: akár Putyin sértegetése is jelentheti a vörösvonal átlépését, mint ahogyan az orosz csapatok Donbasszból való kiszorítása sem feltétlen jelenthet bármilyen vonalátlépést.

A professzor szerint az ilyen szintű bizonytalanságban a Nyugatnak egyetlen választása van: kristálytisztán közölni az álláspontját Moszkvával. Ehhez pedig a következőket kell tenni: megmutatni Moszkvának, hogy Ukrajna győzelme és szuverenitása feltétel nélküli támogatást élvez és azt is, hogy a Nyugatnak is vannak vörösvonalai, amelyet ha Moszkva átlép, akkor készüljön fel az orosz államiság összeomlásával számoljanak. Motyl úgy véli, a Nyugatnak ugyanúgy ködösen kell megfogalmaznia a „kemény ellenlépéseket”, hogy a Kremlben ugyanolyan zavarodottság legyen.