800 éve adták ki az Aranybullát, a nemzeti szabadság eszmeiségének legszebb magyar történeti emlékét

Pontosan nyolcszáz évvel ezelőtt adták ki az Aranybullát, az 1222-es iratról Liktor Z. Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának PhD-hallgatója a Kontrán fejtette ki gondolatait. 

A magyar alkotmányos hagyományok sajátos közjogi szemléletre építkeznek, amely egyedülálló az európai alkotmánytörténetben. A főhatalom egyértelműen a Szent Koronát illette, amely kizárta, hogy az államalkotó tényezők, mint a politikai nemzet vagy a király, kizárólagosan magukhoz ragadják a hatalmat.  Soron kívül Andrei Mangra zokogva adott interjút, késsel kergették a támadói a lakásában

A középkori magyar társadalom is, európai mintára, a a szabadokra és a szolgákra épült, a politikai jogok teljességével csak a rendek (nemesség, egyháziak, szabad királyi városi polgárság), illetve a kiváltságolt közösségek (mint Erdélyben a székelyek vagy a szász universitas) rendelkeztek. 

Azonban a Nyugattól eltérően Magyarországon nem a hűbéri rendszer volt az uralkodó, hanem egy mellérendeltségi viszony a Szent Korona eszméi alapján, amely amely szerint a király és a rendek egyesültek a Szent Koronában, a király a fej, a rendek a tagok, amiből a hatalom megosztásának és közös gyakorlásának kialakulása és fennmaradása értelemszerű dolog volt, írja Liktor. 

Kiemeli, hogy Magyarországon a közhatalom privatizálására tett kísérletek, amelyek II. András nevéhez fűződnek, eljutottak oda, hogy az Aranybullával kívántak megálljt parancsolni, mondván, „egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk”. 

Mindez a magyar közszabadság eszméire épül, amely csupán a törvényesen megkoronázott magyar királyt ismerte el feljebbvalónak. Később Anjou Lajos királyunk törvényben (1351) mondta ki, hogy „az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek”, teszi hozzá. 

A bulla szinte minden társadalomra ügyelt, az egyháziak, a bárók, a királyi szerviensek (nemesség), az özvegységre jutott nők, de a szegények és az országban megtelepedett idegenek (vendégek) jogát és érdekét is védte.

Azonban a szövegezők már-már modern megoldást választottak a jogtalanul idegen kézre került javak tekintetében, ugyanis azt mondták, hogy  „birtokot az országon kivül való embernek ne adjanak, ha valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg”, tehát lehetőséget adtak a törvényes visszaszerzésre. 

A magánjogi felfogás azonban II. András feleségével, Gertrúddal betört az országba, ezért azt Aranybulla úgy fogalmaz, „ha vendégek, tudni mint jámborok, jönnének az országba, ország tanácsa nélkül méltóságra ne jussanak”.

Azonban nem csak a szabad magyarság, hanem más közösségek is előnyöket élveztek az ország területén, mondván, hogy „hasonlatosképen a vendégek is, akár micsoda nemzet legyenek, azon szabadságban tartassanak, mely kezdettől fogva vagyon nekik engedve”, emeli ki az elemző. 

Az uralkodók hívására érkező vagy az önkéntesen betelepült közösségek széles körű autonómiával bírtak, a szászok Erdélyben még II. Andrástól (1224), a zsidók IV. Bélától (1251) vagy később a kunok IV. Lászlótól (1279) kaptak autonómiát, amelyeket újra és újra megerősítettek később, különlegessé téve ezeket a jogokat az európai történelemben. 

A bulla eszmeisége, így a hatalom megosztásának elve, a közhatalmat gyakorlók fokozott felelősségviselése- és vállalása, a nemzeti érdekek védelme, a társadalom széles rétegeinek figyelembe vétele manapság is követendő értékek. Ezredéves alkotmányos önazonosságunk talán legszebb történeti emléke, mi, magyarok méltán lehetünk rá büszkék, zárja Liktor Z. Attila.