Mikor kell elengednünk a másikat, akit igazán szeretünk?
Van az a pont, amikor el kell engednünk a másik kezét, akit igazán szeretünk, még ha ezzel csontig hatoló fájdalmat is érzünk, és nem látjuk, mi lesz ennek a vége.
Fotó: Twenty20 
Tele van az életünk érzelmi viharokkal, amik sok esetben a tenger fenekéig képesek levinni bennünket. Mintha csak egy vasmácskára kötöznének, majd azzal megkezdjük a végtelennek tűnő zuhanást az egyre sötétebb mélységbe, ahol még soha nem jártunk.
Minden érzelmi vihar más és más energiákat szabadít fel bennünk, hol pozitív, hol negatív módon, a legtöbb esetben ezek váltogatják egymást, mint a hideg és meleg levegő, ami villámokat szór a félelmetes dörgések közepette.
Az évek múlásával szép lassan rájöhettünk arra is, hogy hiába vagyunk tapaszalt viharvadászok, minden egyes vihar eltérő érzéseket generál bennünk, amiknek a jelentését főként csak később értjük meg.
Nagyon fontos, hogy ezeket a zuhanásokat teljesen tudatosan éljük meg, és ne hibáztassuk magunkat, legfőképpen a másik felet, akit mindennél jobban szeretünk. Minden okkal történik, okkal alakulnak ki ezek a viharok, amik néhol kapcsolatokat sodornak el, vagy épp erősítenek meg, ezt csak az idő dönti el.
Ez kivétel nélkül két emberen múlik, és ha az égiek úgy írták meg, hogy együtt lesznek, akkor úgy is lesz. Ellenkező esetben ne hadakozzunk, ne okozzunk fájdalmat a másiknak, noha az ember ilyenkor hajlamos ezt megtenni, annyira ragaszkodik a másikhoz, de ez nem helyes.
Más harcolni valakiért, és megint más elengedni valakit, aki már nem látja benned azt, aki valójában vagy. Mint mindennek, ennek is a kommunikáció jelenti az alapját, az a fajta mélyebb párbeszéd, ami rengeteg problémára jelenthet megoldást, mind testi, mind érzelmi szinten.
A kapcsolatok legnagyobb része ezen a ponton siklik ki, és a párok, akik egykor egésznek érezték egymást, eltávolodnak egymástól. Az egyik mindig jobban szereti a másikat, kár lenne ezt tagadni, és ilyenkor annak a félnek kell igazán határozottnak, erősnek lennie, aki többet érez a párja iránt, ami rendkívül nehéz.
Itt lép közbe az önzetlenség, az egyik legértékesebb emberi érték, mely szinte teljesen kikopott, és sokkal inkább a manipuláció vette át a helyét. Ha igazán szeretjük a másikat, nem hagyjuk tovább szenvedni, utat mutatunk neki azzal, hogy háttérbe vonulunk, hagyjuk gyógyulni, a saját útján haladni, és bármennyire is fáj, elengedjük a kezét.
Odabent tudjuk, hogy ez csak részben történik meg, mert az érte érzett szeretetünk legalább annyira különleges, mint Ő, ami lehetővé teszi, hogy képesek legyünk erre az igazán nehéz, fájdalmas és kockázatos lépésre.
Meg kell tanulnunk mások boldogságának örülni, hiszen, ha igazán szeretjük a másik felünknek tartott lelket, akkor egy idő múltán őszintén képesek leszünk pozitív energiákat sugározni felé, még akkor is, ha mással boldog.
Talán a közös utunk arról szólt, hogy kivételes érzéseket adjunk át a másiknak, megtapasztalja, hogy ilyen is létezik, hitet adni neki abban, hogy ezek az energiahullámok ugyanúgy léteznek, mint azok a dolgok, amiket hiányolt bennünk, és emiatt kissé elvesztette önmagát, még ha ideiglenesen is.
Ha látjuk a másikon, hogy egyre inkább nem önmaga, és saját magát marcangolja, miközben már nem olyan kivételes energiákat sugároz felénk, igenis meg kell tanulunk hátrébb lépni, ahelyett hogy folyamatosan előtte állunk a sorban, amivel akadályozzuk Őt.
