Ezek azok a filmek, amelyek nem egyszerűen jó példái a műfajnak, hanem tankönyvi mintává váltak: rendezők, forgatókönyvírók és filmesztéták generációi hivatkoznak rájuk, amikor arról beszélnek, hogyan kell westernfilmet készíteni. A mellékelt szöveg alapján most nyolc olyan klasszikust mutatunk be, amelyek valóban átformálták a western történetét.

A lista a műfaj korai forradalmáraitól a modern neo‑westernekig ível, és jól látszik, hogy a western – bár sokan temették már – folyamatosan képes megújulni, miközben megőrzi alapvető archetípusait.

A felsorolás John Ford 1939-es Stagecoach (Hatosfogat) című filmjével indul, amely a 20-as és 30-as évek B‑kategóriás westernjei után először emelte a műfajt komoly drámai szintre. A dokumentum szerint a film azért volt mérföldkő, mert „a Ringo Kid bonyolult természetének hangsúlyozásával” és a klasszikus cowboy–indián toposzok újragondolásával a western végre felnőtt, komoly műfajjá vált. A film John Wayne karrierjét is új pályára állította: a Collider úgy fogalmaz, hogy a Hatosfogat után Wayne „a műfaj igazi arcává vált, és az is maradt egész pályafutása során.”

A következő nagy lépést Ford My Darling Clementine (Clementina, kedvesem) című 1946-os filmje jelentette, amely a rendező háború utáni, sokkal introspektívebb korszakát nyitotta meg. A dokumentum kiemeli, hogy a film „szinte noir esztétikával” és Henry Fonda legendás Wyatt Earp‑alakításával mélyítette tovább a western drámai lehetőségeit. Ford állítása szerint a híres OK Corral-i tűzharcot „pontosan úgy rendezte meg, ahogy Wyatt Earp elmesélte neki” – ez a mítoszteremtés később a műfaj egyik alapvető sajátosságává vált.

A western fejlődésének újabb mérföldköve Fred Zinnemann High Noon (Délidő) című 1952-es filmje volt, amely valós időben játszódó feszültségkeltésével és erős politikai áthallásaival vált klasszikussá. A dokumentum szerint a film nemcsak a feszültségépítésben volt úttörő, hanem abban is, hogy „erősebb női karaktereket engedett be a műfajba”, Grace Kelly kulcsszerepével.

John Ford 1956-os mesterműve, The Searchers (Az üldözők) sokak szerint minden idők egyik legjobb filmje, nemcsak westernje. A szöveg hangsúlyozza, hogy Ethan Edwards figurája révén Ford már jóval a spagettiwesternek előtt megteremtette a morálisan ellentmondásos anti‑hőst, és olyan vizuális stílust hozott létre, amelyet később Spielberg és Scorsese is alapvető inspirációként emlegetett.

Ford 1962-es filmje, The Man Who Shot Liberty Valance (Aki megölte Liberty Valance-t) már a műfaj mítoszainak lebontásáról szólt. A dokumentum idézi a film egyik leghíresebb mondatát, amely a western egész filozófiáját összefoglalja: „Ha a legenda valósággá válik, a legendát írd meg.”

A spagettiwestern forradalmát Sergio Leone 1966-os A Fistful of Dollars (Egy maréknyi dollárért) című filmje hozta el, amely Clint Eastwood „Névtelen ember” karakterével új archetípust teremtett: a szöveg szerint „eltűnt a nemes cowboy, helyére a saját érdekeit követő anti‑hős lépett.” Leone vizuális stílusa és Morricone zenéje máig meghatározó.

A ’90-es évek egyik legnépszerűbb westernje, a Tombstone (Tombstone – A halott város) modern filmes eszközökkel, gyors vágásokkal és ikonikus párbeszédekkel frissítette fel a műfajt. A dokumentum szerint a film „modern mércét állított fel, amelyhez a későbbi westernek viszonyítani tudtak.”

A lista végén a Coen testvérek 2007-es filmje, a No Country for Old Men (Nem vénnek való vidék) szerepel, amely ugyan nem klasszikus western, a dokumentum szerint „a neo‑western egyik előfutára”, és a 80-as évekbe helyezve mutatja meg, hogyan változott meg az amerikai Nyugat. A film Oscar-díjas lett, és új korszakot nyitott a modern westernben.