Éppen ezért különösen érdekes, hogy az Aljas nyolcas – ami eredetileg a Django elszabadul folytatásának indult, majd önálló történetté vált – mára Tarantino egyik legkülönösebb, mégis leginkább alulértékelt filmjévé nőtte ki magát. A film fejlesztése hullámvasútként indult: a forgatókönyv kiszivárgása miatt Tarantino majdnem teljesen elvetette a projektet, ám egy korábbi változat sikeres felolvasása – amin több későbbi szereplő, köztük Samuel L. Jackson és Michael Madsen is részt vett – végül visszahozta a kedvét, és újra sínre tette a produkciót.

Bár a film bemutatásakor nem kavart akkora port, mint Tarantino korábbi munkái, az Aljas nyolcas sokak szerint visszatérést jelentett ahhoz a lényegi fókuszhoz, amely a rendező korai filmjeit is kiemelte: a stílus helyett a tartalom, a karakterek és a párbeszédek kerültek előtérbe.

Mesteri lett Tarantino alkotása

Ahelyett, hogy kizárólag a spaghetti western, a második világháborús filmek, a grindhouse vagy a szamurájfilmek stílusát idézte volna, Tarantino egy zártabb, kamaradrámaszerű történetet készített, amelyben a feszültség lassan, de könyörtelenül épül.

Tarantino négy évtizedes pályafutása során mindig is szeretett sztárparádét összehozni egy-egy erőszakos, profán történethez, és ez alól az Aljas nyolcas sem kivétel. A filmben olyan visszatérő alkotótársak tűnnek fel, mint Samuel L. Jackson, Michael Madsen, Tim Roth és Zoë Bell, mellettük pedig első alkalommal dolgozott együtt Jennifer Jason Leigh, Demián Bichir és Channing Tatum is.

A film már az első jelenetben megmutatja Tarantino visszafogott, mégis erőteljes rendezői eszköztárát: Jackson karaktere, Marquis, egy halottakból álló halom tetején ül, miközben egy szekér közeledik felé a hóviharban. A kamera hosszan időzik a szereplők arcán, nézőpontjain, és ezzel már a kezdetektől megteremti a feszültséget – miközben a természet könyörtelen erejét is hangsúlyozza.

Az Aljas nyolcas több mint különleges

A haberdasheryben játszódó jelenetek – amelyeket díszletben forgattak – különösen erősek. Tarantino és Robert Richardson operatőr úgy mozgatják a kamerát, hogy egyszerre érződik a tér szűkössége és a karakterek közötti láthatatlan dinamika. A kamera hol szabadon lebeg, hol pedig egy-egy szereplőre tapad, mintha színpadi monológot hallgatnánk.

A Screenrant szerint a film igazi ereje a forgatókönyvben rejlik. A párbeszédek nemcsak a karakterek közötti feszültséget növelik, hanem a cselekményt is folyamatosan előreviszik. Különösen emlékezetes Marquis és Mannix jelenete, ahol a két férfi „klasszikus whodunnit”-stílusban fejti ki elméleteit arról, ki próbálhatja kiszabadítani Daisy-t.

A cikk ugyanakkor kritikusan megjegyzi, hogy Tarantino néha túl messzire megy – például Daisy karakterének kezelése kapcsán, akit sokszor inkább „méreggel teli bokszzsáknak” érezni, mint valódi, árnyalt szereplőnek. A rendező és Jennifer Jason Leigh védelme ellenére, miszerint Daisy „egyenlő feltételekkel vesz részt az erőszakban”, a filmben látott durvaság sok néző számára továbbra is zavaró.

A kemény nyelvezet használata is vitatott pont: bár a polgárháború utáni westernkörnyezetben történelmileg indokolt, Tarantino stílusa miatt néha úgy tűnik, mintha a rendező túlzottan élvezné a tabudöntögetést.

A hosszú játékidő valójában erény

A film közel háromórás hossza sok kritikát kapott, ám ez túlzó bírálat volt. Tarantino ritkán készít két óránál rövidebb filmet, és itt is érezhető, hogy minden percet a történet szolgálatába állít. A Marquis és General Smithers közötti jelenet például hosszú, de dramaturgiailag indokolt: Marquis bosszúvágya és a két karakter múltja miatt a feszültség fokozatos építése elengedhetetlen.

Samuel L. Jackson karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja, Kurt Russell és Jennifer Jason Leigh pedig egyszerre komikus és félelmetes párost alkotnak. Michael Madsen és Tim Roth visszafogott, mégis erőteljes jelenléttel bírnak, Walton Goggins pedig a film egyik legnagyobb meglepetése: ellenszenves figurából válik az egyik legszimpatikusabb szereplővé.

Bár nem ér fel a Ponyvaregény vagy a Kill Bill ikonikus státuszához, ez a western mégis olyan film, amit a rendező életművében gyakran méltatlanul háttérbe szorítanak. A feszültség végig tökéletesen működik, a színészek brillíroznak, és Tarantino rendezése sosem vonja el a figyelmet a lényegesről: a karakterekről és a párbeszédekről.