A Magyar Labdarúgó-szövetség megosztott egy videót a válogatott legutóbbi hazai mérkőzéséről, pontosabban annak hangulatáról. „Nagyszerű játék, parádés hangulat a Puskás Arénában – így nézett ki a pálya széléről a szombati magyar-német Nemzetek Ligája-mérkőzés” – fűzték hozzá. 

Rögtön a kezdőkép a Carpathian Brigade drapériája, „Ma is értetek lengnek a zászlók!”, utána pedig különböző részleteket kapunk a bevonulásról, a koreográfiáról, majd a szurkolásból és a hangulatból. 

A tábor valóban kitett magáért: a kapu mögötti szektorban bármerre nézett az ember, akármelyik szintet figyelte a háromból, mindenfelé kiabáló, szurkoló, felemelt kezű, tapsoló magyarokat látott. 

A válogatott pedig meg is hálálta: hiszen nyertünk 1-1-re. Még akkor is, ha sokan már nem ismerik el a németeket, és le is szólták a csapatot, mondván, egy ilyen válogatott ellen nem siker a döntetlen. Talán az mégis az, hogy három meccs után a csoport második helyén állunk. 

Persze még ezután is megjöttek azok a hangok, amelyek nem bírták ki, hogy bele ne rúgjanak a szurkolókba. A magyar sajtó most nem volt olyan hangos, azonban a német igen: a Mandiner szemlézte a Süddeutsche Zeitung cikkét. 

Mint írják, „Orbán Viktor magyar miniszterelnök hivatalosan nem akar kezdeni semmit a Carpathian Brigade szélsőséges blokkal (ide mindenki képzeljen ide egy nevetős emojit – a szerk.), de Orbán a focit hazafias eszköznek is tekinti”, majd megemlítik, hogy Orbán 2010-es miniszterelnöki hivatalba lépése óta a labdarúgást beágyazta a politikai hatalmi struktúrákba.

Kiemelik: a kormány stadionok, csarnokok és sportiskolák építését és felújítását kezdeményezte, egyes esetekben a szomszédos országok magyar származású kisebbségei számára is, amelyek szintén nosztalgiával tekintenek vissza a történelmi „Nagy-Magyarországra”.

Érdekesség, ilyen még sosem történt: a magyar média bizonyos része is kitett magáért, de a két legjelentősebb írás még a németek elleni meccs előtt született, ettől függetlenül nem elhanyagolható (valójában de), hiszen mégis ugyanarról a szurkolótáborról van szó.

Kósa András arról értekezett, hogy „kell a balhé”, utalva ezzel arra, hogy „még ki sem kecmeregtünk a soros térdelés-fütyülés-cigányozás balhéból, de már várható, hogy este a német-magyaron nyakig ugrunk fejest a történet következő fejezetébe”.

Utána meg már azt írja, hogy „aki pedig most attól fél, hogy a magyar gyerekek „rasszisták”, gondoljon már bele egy kicsit, hogy ő mennyi utólag nehezen vállalható dolgot csinált fiatalkorában. (Én biztosan.)” – mármint Kósa, persze biztosan én is.

„Ettől függetlenül is jó lenne, ha német barátainknak szombat este csak a pályán okoznánk kellemetlen perceket, még ha a jelenlegi hangulatban elég hiú ábrádnak is tűnik ez” – teszi hozzá.

Aztán természetesen az angolok elleni műbalhé is terítékre kerül: „más a helyzet a letérdeléssel és a kifütyüléssel”, ugyanis Kósa nem tudja, hogy „a mai profi focinak van-e erkölcsi tőkéje bárkit is »edukálni«, amikor egyébként boldogan fekszik alá bármelyik falmelléki diktátor pénzének és egy sor sztárjátékosról derül ki, hogy például adót csal nagy tételben”.

Oké, szóval a „foci” nem edukálhat, Southgate sem (jobban is teszi, ha nem teszi, senki), de azért Kósa megpróbálkozik vele a MORÁL nevében. Rendben legyen. Valakinek muszáj JóeNbernek lenni, ha már a csúnya szurkolók nem azok. Sajnáljuk. (Nem.)

Aztán még ott volt a kedvencem is: a németek szavairól eszembe jutott az Amerikai Népszava június 7-ei cikke (nem feltételezve, hogy van összefüggés), de érdemes megemlíteni, hogy megint elég rendesen kitettek magukért.

(Kérlek, sose hagyjátok abba, minden egyes véleménycikketek egy igazi kincs! Ezt még személyes dicséretnek is vettem, mint „szurkoló”, azaz orbánista, feketeruhás fasiszta csőcselék. „Sok kicsi Orbán.” Köszönöm!) 

A cikk egy vallomással kezdődik: „mi azért nem szurkolunk a magyar válogatottnak, mert az nem a magyar nemzet, hanem Orbán csapata, amelynek esetleges sikerei Orbán dicsőségét szolgálják, és a diktatúrát erősítik”. Ők legalább elismerik, nem pózolnak lélektelenül a stadionban. Azért kár, hogy léteznek. 

„Ezért a magyar futballválogatott, amely ugyanúgy Orbán tulajdona, mint (majdnem) minden ebben az országban, nem a szabadságot, nem az igazi nemzeti érzést jelenti egy oroszbérenc diktatúrával szemben, annak az ellentétét. Ezért számunkra minden vereség öröm, és minden győzelem vereség. Ezt nem titkoljuk, hanem hirdetjük, és minden szabadságszerető magyart erre buzdítunk” – folytatják. 

Jegyezzük meg: „számunkra minden vereség öröm, és minden győzelem vereség”.  

Kiemelik, hogy „abban nem reménykedhetünk, hogy egy politikailag semleges magyar válogatott vagy magyar futball legyen, mert Orbán kisajátította a magyar labdarúgást és a válogatottat is, és a rendszerének a szolgálatába állította. Az első magyar futballista, aki a címeres mezben az Orbán-rezsimmel szembeni gesztust tesz (és ezzel ki is rúgatja magát a csapatból), nemzeti hős lesz, mint Petőfi Sándor.” 

És aztán a kedvencem, a személyes dicséret: „nemzetközi vonatkozása a magyar válogatott szerepléseinek nagyjából ugyanaz volt eddig, mint Orbán megjelenésének bárhol: a szégyen, ahogy lejáratták az orbánisták, a »szurkolóknak« nevezett feketeruhás fasiszta csőcselék Magyarországot. A karlendítéssel, a buzizással, a rasszizmussal, mindennel, ami szennyes, mocskos és embertelen. Sok kicsi Orbán.” 

Ráadásul még azzal is vádolják a magyar válogatott legjobbjait, hogy „nyugat-európai klubokban játszanak, a szabad és demokratikus Nyugat, a piaci alapon működő futball termékei és eredményei. De a magyar válogatott tagjaként mégiscsak az orbáni szisztéma képviselői, akik a Nyugat ellen harcolnak és bizonyítanak”. 

Ez a cikk még az angolok elleni meccs után jelent meg, természetesen név nélkül, hiszen bárkinek is van ilyen sarkos véleménye, nem meri felvállalni az „orbáni diktatúrában”. Így zárul: „undorító meccs lesz, megint szégyenteljes szurkolói jelenetekkel, ebben biztosak lehetünk. Az orbáni Magyarország megmutatja magát a világnak. Nem mintha bárki kíváncsi lenne rá” – hidd el, nagyon sokan kíváncsiak. Többen, mint rátok, de lehet irigykedni. Nyugodtan. Valamit biztosan nagyon jól csinálunk. 

A helyzet az, kedves nemzetáruló barátom, hogy a válogatott szurkolóinak sora tele van olyanokkal, akik sosem lennének hajlandók a Fideszre szavazni, sőt. Viszont szeretik a futballt, szeretik a hazájukat, és képesek elválasztani a sportot a politikáról – nem úgy, mint az európai „elit”, és azok, akik folyamatosan szidják a szurkolókat, akik időt és pénzt nem sajnálva buzdítják a csapatot otthon, és egy jó részük kíséri a válogatottat külföldre is. Persze, tudjuk, ezt is a Zorbán pénzén. Bárcsak láttam volna valaha is egy kis rezsimdollárt, amelyet túrára költhettem volna, de a helyzet az, hogy egy ilyen utazás bármennyi pénzt megér, szóval megoldom magamnak. 

Mert nem magunkért csináljuk, hanem egymásért, a társainkért, a válogatottért, a futballért, a hazáért, a nemzetért. Szívből, szenvedélyből. Még akkor is, ha sokak számára ezek csak szavak, amik semmit nem jelentenek. 

Nekünk ez a minden. 

Mindörökké Magyarország! 

(A szerző véleménye nem feltétlen tükrözi a Liner.hu teljes szerkesztőségének álláspontját.)