Tudósok merültek le az Atlanti-óceán mélyére, ahol többszörösen szivárgó, sugárzó hordókat és a körülöttük kialakult élővilágot vizsgálták.
A 20. század második felében a nukleáris technológia robbanásszerű fejlődésével óriási mennyiségű radioaktív hulladék keletkezett. Az európai államok akkoriban meglehetősen egyszerű megoldást választottak a probléma kezelésére. 1949 és 1982 között több mint 200 ezer hordónyi alacsony aktivitású radioaktív hulladékot, összesen mintegy 150 ezer tonna anyagot szórtak az Atlanti-óceánba, jellemzően 3000 és 5000 méter közötti mélységbe.
Évtizedeken át szinte senki sem tudta pontosan, mi történt a mélybe süllyesztett fémhordókkal. A korabeli elképzelések szerint a konténereknek csupán addig kellett volna épségben maradniuk, amíg a rövid felezési idejű izotópok lebomlanak. Ezt követően a fennmaradó anyagok lassan kijuthattak a környezetbe, szétszóródva a hatalmas víztömegben.
A hordókba kerülő veszélyes keverék azonban nem kizárólag gyorsan lebomló elemeket tartalmazott. A szállítmányokban jelen volt többek között cézium-137, plutónium-izotópok és trícium is, amelyek közül egyes anyagok évezredeken át sugárzóak maradnak. Amikor a 80-as években leállították a tengeri lerakást, a pontos helyszíneket és a hordók állapotát szinte teljesen elfeledték.
Rengeteg hordó van odalent
Néhány évvel ezelőtt Patrick Chardon atommérnök és Javier Escartín tengeri geológus, a Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ munkatársai elhatározták, hogy utánajárnak a hulladék sorsának. Megalakították a NODSSUM elnevezésű kutatási projektet, amely a fizika, a geológia, az óceanográfia, a biológia és a tengeri kémia eszközeivel igyekszik felmérni a helyzetet, amiről a ScienceAlert számolt be.
NE HAGYD KI
Kövess minket a Google-ben
Legyen a Liner a követett forrásod
Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.
A kutatók első alkalommal 2025 júniusában indultak útnak a L’Atalante kutatóhajó fedélzetén. Egy UlyX nevű autonóm tengeralattjáró segítségével térképezték fel a tengerfenéket, miközben vízből, üledékből, halakból és rákokból gyűjtöttek mintákat. Mindössze egyetlen hónap alatt 3355 hordót sikerült azonosítaniuk és pontosan elhelyezniük a térképen.
Nagyon mélyen vannak
A felderítő út után, 2026 májusában tértek vissza a tengerre a Pourquoi Pas? fedélzetén. A szakemberek ezúttal a Nautile nevű, háromfős, akár 6000 méteres mélységig merülni képes tengeralattjáróval indultak a mélybe. A 20 merülés során több mint 4700 méteres mélységben közvetlenül vizsgálták meg a tárolókat és azok közvetlen környezetét.
A látvány elsőre meglehetősen riasztónak bizonyult a tudósok számára. A hordók jelentős része erősen korrodálódott és megrongálódott, tartalmuk pedig láthatóan kiszivárgott a környező homokra.
Lokális ökoszisztéma részévé vált
A helyszínen szerzett tapasztalatok meglepő fordulatot is hoztak. A szivárgó konténerek környéke apró oázisként működik az amúgy sivár, homokos tengerfenéken. Tengeri anemónák telepedtek meg a hordókon, miközben szivacsok, tengeri uborkák, halak és rákok népesítették be a tárolók közvetlen környezetét.
Ez a felismerés összetett kérdések elé állította a szakembereket. A hulladék nem egy lakatlan pusztai mélységben oszlik szét, hanem a lokális ökoszisztéma részévé vált. Emiatt kulcsfontosságúvá vált annak kiderítése, hogy a radioaktív anyagok bejutnak-e az ott élő állatok szervezetébe.
A mérések kétséget kizáróan igazolták a sugárzó anyagok kijutását. A hajó műszerei jelentős mennyiségű kobalt-60 és niobium-94 izotópot mutattak ki, amelyeket közvetlenül a lerakott hulladékhoz tudtak kötni. A cézium-137 és az amerícium-241 jelenléte is messze meghaladta a légköri atomtesztekből származó háttérsugárzás szintjét.
A Nautile öt különböző helyszínen gyűjtött üledéket, vizet, élőlényeket és mikrobiális közösségeket a hordók közvetlen közeléből és felszínéről. A kutatók a közeli sziklás élőhelyekről is vettek mintákat, hogy legyen összehasonlítási alapjuk az elemzések során.
Korábbi kutatások már rámutattak arra, hogy a magas sugárzás nem feltétlenül terjed el nagy területen. A Komszomolec nevű elsüllyedt szovjet tengeralattjáró vizsgálata során a szivárgó reaktor közvetlen közelében a háttérszint több százezerszeresét mérték, ám a tengervízben eloszló anyag sugárzási szintje néhány méterrel távolabb már meredeken bezuhant.
A NODSSUM csapata hasonló jelenséget tapasztalt a víz alatti hordóknál. A tárolók körüli határozott jelzések ellenére a sugárzás mértéke nem érte el azt a szintet, amely veszélyeztette volna a mintákat elemző tudósok biztonságát. Sem a Nautile, sem a fedélzeti műszerek nem mutattak szennyeződést a vizsgálatok után.