Kutatók ősi DNS vizsgálatával kiderítették, hogyan bukkant fel újra a pestis évszázadokon át a fekete halál után.
A fekete halálként elhíresült pusztító pestisjárvány 1347 és 1353 között emberek millióinak életét követelte Európában. A kórokozó azonban a kezdeti katasztrófa elvonulása után sem tűnt el végleg. Több mint négy évszázadon keresztül tért vissza rendszeresen, újra meg újra felforgatva a városok, a gazdaság és a társadalom életét.
A Tartui Egyetem szakemberei által vezetett nemzetközi kutatócsoport régészeti leletekből kinyert baktérium-DNS segítségével térképezte fel a járvány terjedését és fejlődését. A vizsgálat során huszonhat Yersinia pestis genomot rekonstruáltak észtországi, oroszországi, angliai, hollandiai és svájci feltárásokból származó emberi maradványokból. A tizennegyedik és a tizennyolcadik század közötti minták a második pestispandémia jelentős részét felölelik.
A genetikai bizonyítékok rávilágítottak arra, hogy a fertőzés nem egyetlen földrajzi gócpontból terjedt szét folyamatosan. A kórokozó ehelyett több különböző európai régióban bukkant fel újra meg újra, miközben a baktérium fennmaradását biztosító új melegágyak alakultak ki a vadon élő rágcsálók körében.
Észtország különösen sújtott volt
Észtország területe különösen gyakran vált a járvány áldozatává. A kutatók megállapították, hogy a fertőzés a második nagy pestishullám alatt többször is belépett a régióba, amihez a térség élénk nemzetközi kereskedelmi kapcsolatai is hozzájárultak.
NE HAGYD KI
Kövess minket a Google-ben
Legyen a Liner a követett forrásod
Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.
„Bizonyítékot találtunk arra, hogy a pestis a tizennegyedik század végétől kezdve többször is megjelent Észtországban, emellett több eddig ismeretlen genetikai vonalat is azonosítottunk mind városi, mind vidéki környezetben” – nyilatkozta Kristiina Tambets professzor, a kutatás egyik vezetője.
A leglátványosabb genetikai átalakulás 1450 és 1500 között ment végbe. Ebben az időszakban a kórokozó törzsei jelentős terjeszkedésbe kezdtek, és három fontos ágra váltak szét. Ez a folyamat elősegíthette a Yersinia pestis tartós megtelepedését a vadon élő rágcsálópopulációkban.
A terjedésben a korabeli éghajlati változások, így a nagy reneszánsz szárazság is szerepet játszhattak. A modern mérések szerint az időjárási szélsőségek erősen befolyásolják a természetes hordozónak számító rágcsálók közötti járványkitöréseket.
A történeti járványok tanulmányozásának egyik legnagyobb nehézségét a fertőzések pontos időpontjának meghatározása jelenti. A régészeti leletek szénizotópos kormeghatározása ugyanis gyakran évtizedes vagy akár évszázados időintervallumot ad meg.
„A koronavírus-járvány idején a tudósok pontos időlépték mellett követhették az egyes variánsok terjedését. A történeti járványok esetében ezek az időbélyegek hiányoznak vagy több mint száz évet fognak át, ami korlátozza a genetikai adatok értelmezését” – magyarázta Marcel Keller, a tanulmány első szerzője.
A probléma áthidalására a kutatók új módszert fejlesztettek ki, amely a baktérium törzsfáján elfoglalt hely alapján pontosítja a minták valószínű korát. A finomított eljárást hatvankét korábban publikált és tizenegy új genomra alkalmazták, így sikerült a genetikai adatokat a korabeli krónikákban lejegyzett konkrét járványhullámokhoz kötni.
„Több minta esetében is sikerült szűkíteni a kormeghatározási tartományt, ami lehetővé tette, hogy összekapcsoljuk őket a krónikások által feljegyzett konkrét kitörésekkel” – fogalmazott Philip Slavin történész, a tanulmány társszerzője, amiről a ScienceDaily számolt be.
A genetikai adatok az emberi tevékenység meghatározó szerepét is egyértelműen megmutatják. Az újonnan elemzett minták szoros kapcsolatot tárnak fel a harmincéves háború, valamint a nagy északi háború pusztításai és a pestis kitörései között.
„Azt látjuk, hogy a Yersinia pestis a konfliktusok idején új ágakra válik szét, és a csapatok, valamint a menekültek által használt útvonalak mentén terjed” – mutatta be a folyamatot Christiana L. Scheib, a kutatás másik vezetője.
Jól illusztrálja ezt Tallinn 1710-es ostroma a nagy északi háború idején, amikor a betegség a svéd és az orosz katonák mellett a helyi lakosság körében is súlyos veszteségeket okozott. Bár Európában a pestis ma már nem jelent közvetlen veszélyt, a kórokozó nem tűnt el a Földről. A baktérium továbbra is jelen van a vadon élő rágcsálókban a világ több régiójában.
A Cambridge-i Egyetem és több európai intézmény együttműködésével megvalósult kutatás eredményei segíthetnek megérteni a fertőző betegségek hosszú távú viselkedését. A feltárt összefüggések a modern járványvédelmi felügyeletet és a meglévő gócok nyomon követését is hatékonyabbá tehetik.