Bár a Sherman megbízhatósága és tömeges rendelkezésre állása továbbra is óriási előnyt jelentett, a harctéri tapasztalatok egyértelművé tették, hogy nagyobb tűzerőre, erősebb páncélzatra és korszerűbb kialakításra van szükség. Ennek eredményeként született meg az M26 Pershing, amely ugyan csak 1945 elején érkezett meg az európai hadszíntérre, mégis a második világháború egyik legjelentősebb amerikai harckocsijává vált.

A Pershing különlegessége nem pusztán abban rejlett, hogy erősebb volt elődeinél, hanem abban is, hogy az amerikai harckocsi-fejlesztés szemléletváltását testesítette meg. Tervezése során már nem kizárólag a nagy darabszámú gyártás és az egyszerű karbantartás számított elsődleges szempontnak, hanem az is, hogy a harcjármű képes legyen közvetlen páncélos párbajokban is helytállni.

A fejlesztés hosszú és vitatott útja

A Pershing története jóval korábban kezdődött, mint első harci bevetése. Már 1942-ben megindultak azok a fejlesztések, amelyek egy új generációs amerikai harckocsi létrehozását célozták. Az egymást követő T20, T22, T23, T25 és végül T26 prototípusok során a mérnökök folyamatosan finomították a konstrukciót, miközben az amerikai hadvezetésen belül komoly vita zajlott arról, hogy valóban szükség van-e egy nehezebb harckocsira.

A késlekedés egyik oka az volt, hogy sok döntéshozó úgy vélte, a gyors, megbízható Sherman megfelelő légi támogatással és páncélvadászokkal együtt továbbra is elegendő. Csak a normandiai harcok és a német Panther harckocsik tömeges megjelenése győzte meg végleg a hadvezetést arról, hogy sürgősen szükség van az új típusra.

G

Kövess minket a Google-ben

Legyen a Liner a követett forrásod

Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.

Beállítom

A Ford GAF V8 motor

A Pershing meghajtásáról egy Ford GAF típusú, 60 fokos V8-as, benzinüzemű motor gondoskodott, amely közel 500 lóerős teljesítmény leadására volt képes. Ez ugyan első hallásra jelentősnek tűnik, azonban figyelembe kell venni, hogy a harckocsi harckész tömege meghaladta a 41 tonnát.

A teljesítmény/tömeg arány így körülbelül 12 lóerő/tonna körül alakult, ami már a háború végén sem számított kiemelkedő értéknek. Ennek következtében a Pershing gyorsulása visszafogott volt, különösen emelkedőkön vagy mély sárban. A személyzet gyakran úgy jellemezte a járművet, mint amely kiválóan harcol, de nem szeret sietni.

A motor ugyanakkor rendkívül robusztus konstrukciónak bizonyult. Megfelelő karbantartás mellett hosszú ideig képes volt üzembiztosan működni, bár a nagy tömeg miatt jelentős üzemanyag-fogyasztással kellett számolni. A két nagyméretű üzemanyagtartály összesen több mint 700 liter benzint tárolt, ami papíron megfelelő hatótávolságot biztosított, intenzív harci körülmények között azonban ez az előny gyorsan csökkent.

Futómű és vezethetőség

A Pershing egyik legnagyobb technikai újítása a torziós rugózás alkalmazása volt. Ez jelentős előrelépést jelentett a Sherman függőleges rugózású rendszeréhez képest, hiszen jobb stabilitást biztosított egyenetlen terepen, miközben a személyzetet is kevésbé terhelte a folyamatos rázkódás.

A szélesebb lánctalp csökkentette a talajnyomást, ami havas vagy sáros környezetben is javította az áthaladási képességet. A futómű ugyanakkor bonyolultabbá vált, így javítása több időt és nagyobb műszaki felkészültséget igényelt. Közúton a Pershing körülbelül 40 km/órás maximális sebesség elérésére volt képes, terepen azonban a valós harci sebesség jellemzően ennek nagyjából a fele volt.

A 90 milliméteres löveg

A Pershing legfontosabb előrelépését kétségtelenül a 90 milliméteres M3 löveg jelentette. Ez alapvetően megváltoztatta az amerikai harckocsik harcértékét, hiszen végre olyan fegyver állt rendelkezésre, amely megfelelő lőszerekkel már képes volt nagy távolságból is veszélyt jelenteni a Panther és bizonyos helyzetekben még a Tiger I harckocsikra is.

A löveg többféle lőszert használhatott. A páncéltörő APCBC gránátok mellett rendelkezésre álltak nagy robbanóerejű repeszgránátok, valamint a háború végén megjelent HVAP (High Velocity Armor Piercing) volfrámmagos lőszerek is. Utóbbiak lényegesen nagyobb páncélátütést biztosítottak, azonban rendkívül drágák voltak, ezért viszonylag kis mennyiségben kerültek a frontra.

Jó körülmények között a 90 mm-es löveg percenként hat-nyolc célzott lövést tudott leadni, ami megfelelően képzett személyzettel kiemelkedő teljesítménynek számított.

Kiegészítő fegyverzet

A főfegyverzetet egy koaxiális .30 kaliberű Browning géppuska egészítette ki, amelyet a löveggel párhuzamosan építettek be. A harckocsi orrában egy második .30-as géppuska kapott helyet, amelyet a rádiós kezelt. A torony tetején egy 12,7 milliméteres Browning M2 nehézgéppuska is helyet kapott. Ez nem csupán gyalogság ellen bizonyult rendkívül hatékonynak, hanem könnyű páncélozott járművek, alacsonyan támadó repülőgépek, sőt fedezékek ellen is komoly tűzerőt képviselt.

A páncélzat kialakítása

A Pershing homlokpáncélja elérte a 102 milliméteres vastagságot, amelyet döntött kialakítással kombináltak. A döntött páncélzat nemcsak növelte az effektív vastagságot, hanem jelentősen javította a lövedékek lepattanásának esélyét is. A torony öntött kialakítású volt, amelynek homlokrésze egyes pontokon meghaladta a 110 millimétert. Ez a korszakban kifejezetten erős védelemnek számított, különösen a korábbi amerikai harckocsikhoz viszonyítva.

Az oldalpáncél azonban már jóval vékonyabb maradt. Az 50–76 milliméter közötti vastagság elegendő volt kisebb kaliberű fegyverek ellen, de oldalról vagy közelről a német 75 és 88 milliméteres lövegek továbbra is komoly veszélyt jelentettek.

Sebezhetőség és gyenge pontok

Bár a Pershing sokkal jobban védett volt elődeinél, nem volt sebezhetetlen. Az alsó homloklemez továbbra is érzékeny célpontnak számított, különösen kedvezőtlen terepszög esetén. A lövegpajzs környékén kialakuló úgynevezett „shot trap” jelenség miatt bizonyos becsapódási szögeknél előfordulhatott, hogy a lövedék lefelé pattant, és a toronykoszorút vagy a tetőpáncélt találta el.

A nagy méretű torony szintén könnyebben észlelhető célpontot jelentett nyílt terepen, miközben a viszonylag szerény motorteljesítmény miatt a harckocsi kevésbé tudott gyors helyváltoztatással reagálni a veszélyekre.

Harci tapasztalatok Európában

Az első Pershingek 1945 februárjában érkeztek Európába a Zebra Mission fedőnevű program keretében. Bár számuk csekély volt, rövid idő alatt bebizonyították, hogy képesek felvenni a harcot a legmodernebb német páncélosokkal is.

Az egyik legismertebb összecsapás Köln belvárosában történt, ahol egy Pershing egy Panther harckocsit semmisített meg. Az ütközetet haditudósítók filmre vették, így ez lett a második világháború egyik legismertebb, valós harckocsipárbajáról készült felvétele.

Előnyök és hátrányok mérlege

A Pershing legnagyobb erősségét a kiegyensúlyozottság jelentette. Lövege kellően nagy átütőerővel rendelkezett, páncélzata jelentősen meghaladta a Sherman védelmét, futóműve korszerű volt, kezelhetősége pedig kedvező maradt. A személyzet számára tágasabb belső teret biztosított, ami hosszabb harci bevetéseken is csökkentette a fáradtságot.

Hátrányai között elsősorban a viszonylag gyenge motor, a nagy tömeg és a korlátozott mozgékonyság szerepelt. A logisztikai igénye is nagyobb volt, és a javítása összetettebb feladatot jelentett, mint az M4 Sherman esetében.

Öröksége

Bár a második világháborúban már csak korlátozott számban vett részt a harcokban, az M26 Pershing hatása messze túlmutatott ezen az időszakon. A koreai háború első szakaszában ismét szolgálatba állt, és közvetlen alapjául szolgált az M46 Patton fejlesztésének.

Sok hadtörténész úgy véli, hogy a Pershing jelentette azt az átmenetet, amely elvezette az Egyesült Államokat a modern fő harckocsik korszakába: ötvözte a második világháború tapasztalatait a következő évtizedek páncélos-hadviselésének követelményeivel, és ezzel maradandó helyet vívott ki magának a haditechnika történetében.