A Tombstone zseniális klasszikus, ám három vadnyugati film még ennél is mélyebb élményt nyújt.
A Tombstone című film az a fajta klasszikus, amely még a legszigorúbb filmkritikusokat is zavarba hozza, hiszen megkérdőjelezhetetlenül szórakoztató alkotásról van szó. Lehet hosszan vitatkozni a vadnyugati mitológiáról vagy a képsorok kompozíciójáról, de amint feltűnik a képernyőn Kurt Russell Allen Streeten sétálva, a néző azonnal a képernyőre tapad. A műfaj minden kötelező elemét felvonultatja a párbajoktól a gümőkóron át az ikonikus bajuszokig, miközben Val Kilmer Doc Hollidayként a mozitörténet legemlékezetesebb beszólásait szállítja.
A tiszta élvezeti érték és az örökös újranézhetőség semmivel sem kevesebbet érő szempont, mint a mélyebb filmművészeti elismerés. Akad azonban három olyan vadnyugati alkotás, amely mégis képes átugrani ezt a magasra tett lécet. A puszta szórakoztatásnál jóval mélyebbre nyúló, műfajteremtő alkotásokról pedig a Collider számolt be.
A Clint Eastwood rendezte Nincs bocsánat ott kezdődik, ahol a hősies pisztolyhősök története általában véget ér. A főszereplő William Munny visszavonult, elszegényedett sertéstenyésztőként éli mindennapjait, akit néhai felesége térített le a bűn útjáról.
Sergio Leone remekművében, A Jó, a Rossz és a Csúfban három férfi üldözi a konföderációs aranyat a polgárháború kellős közepén. Mivel a rejtekhely pontos helyét egyikük sem ismeri teljesen, folyamatos árulások és kényszerű szövetségek kísérik az útjukat. A felek kénytelenek ráébredni, hogy épp egy kicsivel jobban szorulnak rá a másikra, mint amennyire meg akarják ölni egymást.
NE HAGYD KI
Kövess minket a Google-ben
Legyen a Liner a követett forrásod
Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.
Eli Wallach alakításában Tuco a film utolérhetetlen lelke, aki harsány és kapzsi figuraként teszi felejthetetlenné a jeleneteket. Elég arra a pillanatra gondolni, amikor a fürdőkádból lő rá az ellenségére, majd számonkéri rajta a felesleges beszédet. A háttérben folyó értelmetlen háborús pusztítás és a Sad Hill temetőben lezajló hajsza Ennio Morricone zenéjével olyan monumentális élményt nyújt, amely örökre beírta magát a filmtörténetbe.
A Volt egyszer egy Vadnyugat már a nyitójelenettel lenyűgözi a nézőt, ahol három fegyveres várakozik a vasútállomáson a tikkasztó hőségben. Hosszú perceken át csak a szélkerék nyikorgását, a légy zümmögését és a kalapra hulló vízcseppeket hallani, a feszültség mégis elviselhetetlenné válik. Ebbe a dermedt csendbe érkezik meg a Charles Bronson által megformált Harmonika.
A történet összekapcsolja a titokzatos fegyverest a Claudia Cardinale által alakított Jill McBainnel, a törvényen kívüli Cheyenne-nel és a kegyetlen Frankkel. Henry Fonda megrázó alakítást nyújt a fegyveres szerepében, teljesen szembehelyezkedve korábbi szimpatikus karaktereivel. A pusztító összecsapások mögött a régi vadnyugat eltűnése és a vasút előretörése áll, miközben a főhős végzetes dallama mély történeti terhet hordoz.