Gyerekként megélni, felnőttként mindent elrontani: élj, ne toporogj!

not image

A T-800-as

2020. január 26. - 16:55

Gyerekként soha nem gondolunk arra, hogy vajon mi lesz holnap, a következő héten, a következő hónapban, vagy épp a következő évben! Gyerekként mindig is arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lesz 10, vagy 20 év múlva, miközben fel sem fogjuk, hogy ez mennyi időt jelent.

Felnőttként minden átfordul a másik irányba, hiszen azon kezdünk el gondolkozni, hogy mi lesz holnap, a következő héten, a következő hónapban, vagy épp a következő évben! Folyamatos nyomás alatt tartjuk magunkat ezzel, miközben megfeledkezünk arról, hogy miért vagyunk itt… Az életet nem azért kaptuk, hogy azt a holnap, a következő héten, a következő hónapban, vagy épp a következő évben éljük meg!

Klisé, vagy sem, soha nem tudhatod, hogy melyik napod az utolsó! És valóban, soha! Ehhez nem kell magunkat „élj a mának” embernek tartni! Arra azonban rájöhetünk, hogy minden egyes nap tehetünk valamit a holnapért, a következő hétért, a következő hónapért, vagy épp a következő évért!

Érezzük a különbséget? Kicsi a határ, de a végeredmény teljesen más, hiszen így nem üldözzük a jövőt, hanem teszünk érte, miközben megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy boldogok legyünk. Egy nap, egy héten, egy hónapban és egy év alatt számtalan olyan alkalom van, amikor másodperceket, perceket, vagy órákat töltünk el azzal, hogy teljesen felesleges dolgokat csinálunk, amik nem számítanak, és soha nem is fognak!

Gyerekként minden egyes másodpercünk, percünk, és óránk értékes és számít, még ha azt korábban nem is élveztük úgy. Felnőtté válunk, majd szép lassan elengedjük a fontos dolgokat: boldogság, szeretet…

Vannak emberek, akik így élik le az életüket, vagy nagyon későn fogalmazódik meg bennük a válasz az igazi kérdésre, és vannak azok, akik a saját hibáikból tanulnak, de oly tudatos módon, hogy látják a jeleket, és hisznek abban, hogy minden egyes ilyen lépés elvisz afelé, hogy az az emberré váljunk, aki mindig is lenni akartunk!

Ezek a lépések rettentő nehezek, mint amikor újra járni tanulsz. Akkor az az 5 méter olyan mintha egy egészséges embernek 10 ezer kilométert kellene sétálnia, egyszerre. Nagyon fáj, rettentő nehéz, a poklot poklát éled meg, de minden egyes lépéssel közelebb kerülsz ahhoz, hogy tegyünk a holnapért, a következő hétért, a következő hónapért és a következő évért!

Van, amikor az 5 méter helyett 10 ezer kilométert kellett megtennünk ahhoz, hogy ott legyünk, ahol lennünk kell. Azzal azonban, hogy „újra megtanultunk járni”, még semmi sem ért véget! Lehet, hogy a fájdalom még mindig rendkívül erős bennünk, és talán az nem is enyhült a megtett méterek, kilométerek során, de az biztos, hogy a korábban fontosnak hitt felesleges és semmitmondó dolgokat magunk mögött hagytuk.

Ha van, amiben hiszünk, ha van akiben hiszünk, ha van, akit szeretünk, ha van valami, ami különleges számunkra, és ha van valaki, aki különleges és megmagyarázhatatlan számunkra, azzal soha ne bánjunk múlt időként, arra soha ne tekintsünk múlt időként!

Tanuljunk meg értékelni, megbocsátani, változni, önzetlenül szeretni és tudni azt, hogy mi a fontos! Nincs tegnap, nincs előző hét, nincs előző hónap, nincs tavalyi év! Emlékek és kötelékek viszont vannak, melyek, ha igazán különlegesek, együtt építhetjük velük a jövőt!