Az emberi testet gyakran a tökéletes tervezés példájaként emlegetik, a részleteket vizsgálva azonban inkább egy történelmi kompromisszumokból álló rendszer rajzolódik ki. Az evolúció nem a nulláról alkot új struktúrákat, hanem a már meglévő elemeket alakítja át, így számos anatómiai megoldás csupán „elég jó” lett a túléléshez.

Ennek következménye, hogy több gyakori egészségügyi probléma közvetlenül ebből az örökségből fakad. A gerincoszlop például négylábú, fákon élő őseinknél még elsősorban hajlékony tartógerendaként működött, amely a mozgást segítette és védte a gerincvelőt.

Amikor az ember felegyenesedett és két lábon kezdett járni, a gerinc új feladatot kapott, testünk súlyát is függőlegesen kellett megtartania, miközben a mozgékonyságát sem veszíthette el. Ez az ellentmondásos terhelés feszültséget hozott létre. A jellegzetes S alakú görbületek segítenek a súly elosztásában, ugyanakkor hajlamosítanak derékfájdalomra, porckorongsérvre és degeneratív elváltozásokra. Nem azért gyakoriak ezek a gondok, mert a gerinc rosszul lenne megalkotva, hanem mert olyan feladatot lát el, amelyre eredetileg nem „készült”.

A visszatérő gégeideg lefutása

Hasonlóan beszédes a visszatérő gégeideg lefutása. Logikusnak tűnne, hogy az agy és a gége között a legrövidebb úton haladjon, ehelyett az ideg az agyból a mellkasba ereszkedik, megkerül egy nagy artériát, majd visszakanyarodik a hangszalagokhoz – tette hozzá a ScienceDaily.

G

Kövess minket a Google-ben

Legyen a Liner a követett forrásod

Jelöld be a Linert követett forrásként a Google-ben.

Beállítom

Ez a kerülő nem tudatos tervezés eredménye, hanem a halakhoz hasonló őseink öröksége, amikor az ideg még közvetlenül a kopoltyúívek körül futott. A nyak megnyúlásával az ideg egyszerűen megnyúlt, nem pedig új útvonalat kapott, ami műtétek során növelheti a sérülés kockázatát.

A szem felépítése

A szem felépítése szintén kompromisszumot tükröz. Az emberi retinában a fényérzékeny sejtek mögött helyezkednek el az idegrostok, ezért a beérkező fénynek előbb ezeken a rétegeken kell áthaladnia, mielőtt eléri a receptorokat. A látóideg kilépési pontja ráadásul egy vakfoltot hoz létre a látómezőben, amelyet az agy automatikusan „kitölt”, így többnyire észre sem vesszük.

Fogazatunk sem a tartósság mintapéldája. Két fogsorunk fejlődik ki, a tejfogak és a maradó fogak, utóbbiak elvesztése után nincs természetes pótlás, szemben például a cápákkal, amelyek életük során folyamatosan cserélik fogaikat. Az emlősöknél a fogfejlődés szorosan összekapcsolódik az állkapocs növekedésével és a táplálkozási stratégiával, ami őseink számára megfelelő volt, a modern embernél azonban fogszuvasodáshoz és fogvesztéshez vezethet.

A bölcsességfogak esete külön is jelzi az evolúciós lemaradást. Őseink nagyobb állkapoccsal és keményebb étrenddel rendelkeztek, az állkapocs mérete azonban az idővel csökkent, miközben a fogak száma nem változott ilyen gyorsan. Sok embernél már nincs elegendő hely a harmadik zápfogak számára, emiatt torlódás, gyulladás alakulhat ki, gyakran műtéti eltávolítással.

A szülés az egyik legösszetettebb evolúciós kompromisszum

A medencének egyszerre kell biztosítania a hatékony kétlábon járást és a nagy agyú újszülöttek világrahozatalát. A keskenyebb medence javítja a mozgást, ugyanakkor szűkíti a szülőcsatornát, miközben az emberi csecsemők feje a testmérethez képest rendkívül nagy. Emiatt a szülés nehéz és olykor veszélyes folyamat, amely gyakran külső segítséget igényel.

Az evolúció nem távolít el minden kevésbé hasznos struktúrát, ha azok nem jelentenek komoly hátrányt. A vakbelet sokáig teljesen felesleges maradványnak tartották, ma már feltételezik, hogy kisebb immunológiai szerepe lehet, gyulladása azonban életveszélyes állapothoz vezethet.

Az orrmelléküregek funkciója sem egyértelmű, könnyíthetik a koponyát vagy befolyásolhatják a hang rezonanciáját, kivezető nyílásaik azonban közvetlenül az orrba torkollnak, ami hajlamossá teszi őket az elzáródásra és fertőzésre. A fül körüli apró izmok is az evolúciós múlt emlékei, sok emlősnél lehetővé teszik a külső fül mozgatását, az emberek többsége azonban alig tudja használni őket.

Az anatómia így nem a tökéletesség bizonyítéka, hanem egy hosszú fejlődéstörténet lenyomata, amelyben az alkalmazkodás és a kompromisszum egyszerre van jelen.