Minden egyes háború kezdetén a robbantás okozta traumáról hamis állítások kezdenek el terjedni. Nincs ez másként a szomszédunkban dúló harcok kapcsán sem, vezető közéleti személyiségek pontatlan kijelentések sorát teszik arról, miként szívják ki a vákuumbombák a levegőt az emberek tüdejéből.

Függetlenül a robbanásokhoz köthető félreértések mértékétől és elterjedtségétől, két dolog vitathatatlan, és örökérvényű: az explóziók közelében tartózkodó emberek meghalhatnak, és a fegyverek gyilkolásra lettek tervezve. Soron kívül Kizuhant az ötödik emeletről egy kisgyermek Csepelen

Orvosi értelemben a detonációkból származó sérüléseket súlyossági szempontok alapján négy csoportba sorolják, mégpedig elsődleges, másodlagos, harmadlagos és negyedleges kategóriákba. A robbanások áldozatai általában egy típust élhetnek át, de az sem elképzelhetetlen, hogy a csoportok véletlenszerű „koktéljában” részesülnek.

A negyedleges traumák azon károsodásokat előidéző tényezők gyűjtőfogalma, amelyek nem mindig fordulnak elő robbanások következtében, ilyenek például az égési sérülések, a vegyi anyagok vagy a sugárfertőzés.

A harmadlagos trauma az a fajta sérüléstípus, amellyel a legtöbb ember tisztában van, és ha nem éltük át, akkor legalább akciófilmekben láthattuk, amint a főszereplő a hatalmas fellángolások közepette átrepült egyik helyiségből a másikba, miközben szilánkosra törtek az ablakok, és az üvegmaradványok befúródtak a testébe.

Mindeközben a másodlagos traumák korántsem ennyire látványosak, ám sajnos annál markánsabbak: ezek annak a következményei, hogy a detonáció miatt különféle tárgyak, például repeszek vagy akár a bomba burkolatának darabjai szétszóródnak, és eltalálják az embereket. Ezek a sérülések orvosi szempontból borzalmasak, akár a végtagok bénulásával, amputációjával, egészen csontig hatoló, mély vágásokkal járnak.

Ott vannak még az elsődleges robbanások okozta sérülések is, amelyek az előző három típussal ellentétben a fizika törvényszerűségeiből adódnak, mint például a lökéshullámok, amelyeket azok is megéreznek, akik a robbanás helyétől akár több száz méterre tartózkodnak.

Ahhoz, hogy megértsük, miként képes egy lökéshullám akár emberi életeket is kioltani, elengedhetetlen, hogy felfogjuk a jelenség keletkezése mögött álló okokat és azok következményeit.

Normális esetben a hang úgy mozog, mint a biliárdgolyó a szinte teljesen sima borítású filc asztalon. Először is bekövetkezik egy ütközés, melynek közelében a gázmolekulák ellökődnek egymástól – a dákóval megütjük a fehér golyót, ami kifelé halad, amíg neki nem csapódik az egyik színes golyóba, ami jelen esetben egy másik gázmolekula.

Ekkor megtörténik a robbanás, a fehér golyó átadja energiájának egy részét a színes golyónak, ezt követően pedig mindkét golyó kissé lassabban ugyan, de folytatja kifelé tartó haladását, amíg közösen el nem találják legközelebbi szomszédjaikat, ami ha megtörténik, egyre lassuló sebességgel, ám konzisztensen tágulva, láncreakciószerűen utaznak velük együtt tovább.

Ezen magyarázat alapján minél erősebb kezű játékos üti meg a fehér golyót, annál gyorsabb és intenzívebb lehet a kezdőlöket, ami elindítja a teljes folyamatot – az analógia igaz a lökéshullám valódi természetére nézve is, hiszen minél erélyesebb, reaktívabb anyagot használnak fel a detonációhoz, a lökéshullám annál masszívabbá válik.

Fizikai szempontból tehát arról van szó, hogy lökéshullám kialakulása esetén egy közeg háromdimenziós felületén, vagyis az úgynevezett hullámfronton felgyülemlett molekulákat a mögöttük tülekedő, egyre intenzívebb ütemben táguló gázok összesűrítik. Ezek az anyagok olyannyira szorosan, zsúfoltan tömörülnek egymáshoz, hogy minden egyes molekula jóval gyorsabban eléri szomszédját, mint normális helyzetben, így ez a különleges hullám a hangsebességnél gyorsabban fog mozogni.

A lefelé haladó molekulákat azonban figyelmeztetés nélkül éri a csapás. Legtisztább formájában a lökéshullám egyetlen pillanat alatt képes nulláról a maximális nyomásra szökni, amit úgy lehet elképzelni, mintha egy sportkocsi 0-ról 100 km/órára egytized másodpercnél is rövidebb idő alatt gyorsulna.

Ha a nyomás elég nagy lesz, ezek a hullámok lényegében bármit szétzúzhatnak, ami az útjukba kerül, még a legszilárdabbnak tűnő tárgyakat is, amelyek úgy törnek szét az esemény hatására, mintha kemény betonra dobtuk volna a legvékonyabb porcelán tányérokat.

Az emberi test meglepő módon jól kezeli az enyhe vagy közepes mértékű lökéseket. Míg a komolyabb nyomások képesek súlyos szövetszakadásokat okozni, amelyek borzalmas fájdalmakkal járhatnak, addig az alacsonyabb nyomású lökéshullámok károsodás nélkül áthaladhatnak szervezetünk nagy részén. Ezek a vízen keresztül áramlanak, zavarok előidézése nélkül, az igazi problémát azonban az egyes szervek belsejében lévő hólyagszerű üregek jelentik.

A főként vízből álló mellkasfalban a hang másodpercenként nagyjából 1 540 méteres sebességgel mozog, mindeközben az üregekben található gázbuborékok 343 m/másodperccel közlekednek, ezért a testben 80 százalékos lassulásra kényszerülnek, míg a tüdőben további 98 százalékkal, egészen 30 m/másodperces sebességre gyengül az intenzitásuk.

Mivel lassulnak, ezért az energiának valahová át kell tevődnie – a teher a tüdő falát alkotó érzékeny szövetekre hárul, amelyek megrepednek, feldarabolódnak, roncsolódnak, és a vér a tüdőholyagocskákba, vagyis az alveolusokba kerül, megtöltve a légzéshez elengedhetetlen üregeket.

Ugyanez a folyamat figyelhető meg a bélrendszernél és a csontoknál is. Utóbbiak esetében a koponyában, illetve a homloküreg körül található törékeny csontok a legsérülékenyebbek, még gyengébb robbanások során is pókhálószerű repedések alakulhatnak ki rajtuk, amiket legtöbbször csak boncoláskor tudnak halál okaként azonosítani a patológusok.

A detonációk áldozatai sokszor arról számoltak be, úgy érezték, mintha valamivel megdobták volna őket, mivel a lökéshullámok gyors nyomásváltozásai hatással vannak a fül azon részeire, amelyek az egyensúlyérzéket és a tájékozódást szabályozzák.

A termobárikus robbanóanyag, vagyis a vákuumbomba célja a lökéshullám időtartamának meghosszabbítása, amit úgy érnek el, hogy az eredetitől eltérő típusú adalékanyagokat, például alumíniumot kevernek bele, amelyek lassabban égnek, mint az alapkomponens, ezáltal elhúzódik a reakció, így gyakran látványos tűzgömböt eredményezhetnek.

Mindezekből kifolyólag jóval súlyosabb pusztítást tudnak végezni, és az emberi szervezetet is fokozottan roncsolják. A robbanás olyan érzés lehet, mintha valaki erőteljesen mellkason csapná az áldozatot, aki ezt követően nem győz levegőért kapkodni, ám a korábban említett üregek telítődése miatt esélye sincs rá.

Nevükkel ellentétben tehát a vákuumbombák nem szívják ki a levegőt a tüdőből, ennél sokkal drámaiabb módon, hosszú ideig gyilkolnak, és akár azokat is ki lehet velük iktatni, akik csak a lökéshullámokat érezték meg, és a detonáció közvetlen közelében sem voltak.

Jelentkezz, és légy Te is a Liner.hu csapatának tagja