Peter Jackson monumentális Gyűrűk Ura-trilógiája a huszonegyedik századi közönségfilmezés egyik legnagyobb teljesítménye. Az új-zélandi rendező sikeresen egyensúlyozott J. R. R. Tolkien mítoszának óriási léptéke és a történet mélyen emberi, közvetlen pillanatai között. A grandiózus csaták és rémisztő szörnyek mögött végig ott rejlett a kényelmes Megyét elhagyó négy hobbit személyes drámája.

Az első fejezetben megismert békés otthon emléke a szereplők távolodásával vált egyre fontosabbá. A hobbitok szörnyekkel küzdöttek meg és háborús övezeteken vágtak át, miközben a Megye lassan csupán távoli álomnak tűnt számukra. A Collider szerint ez a kontraszt adta meg a cselekmény igazi súlyát.

Tolkien eredeti regénye

Tolkien eredeti regényében a hősök még megküzdöttek a Megyébe is begyűrűző pusztítással, ám ezt a szálat a filmváltozatból kihagyták a már amúgy is terjedelmes zárás miatt. A történet vége azonban a könyvben és a filmben is megegyezik. A megpróbáltatások után hazatérő Csavardi Samu felméri az otthona békéjét, meglátja feleségét és gyermekeit, majd kimondja az utolsó mondatot. „Nos, hát visszatértem” – jelenti ki a hős.

Ez a halkan elhangzó kijelentés a megváltó hőstettek helyett újra a kisemberek szemszögére helyezte a hangsúlyt. A Megyébe való visszatérés nem gyógyította be automatikusan a szereplők testi és lelki sebeit. Frodo, akire a legnagyobb teher nehezedett, a klasszikus háborús filmek veteránjaihoz hasonlóan már nem tudott igazán beilleszkedni a régi életébe.

A gyűrűhordozó elidegenedése végül ahhoz vezetett, hogy elhagyta Középföldét és Halhatatlan Földekre hajózott. Ez a döntés Samura hagyta a felelősséget, hogy megőrizze a megtett út emlékét és megtalálja a békét. A hatalmas látványosságok és csaták után ez a rendkívül személyes, meghitt pillanat adta meg a trilógia maradandó mélységét.